Ami kvalitásos és erős, az fennmarad

– Harminc év telt el a rendszerváltozás óta. Ezalatt nemcsak az irodalmi kánon rendeződött át, de a művészettörténeti is. Felfedeztünk olyan életműveket, amelyeknek értékét a Kádár-rendszerben vagy nem ismerték fel, vagy „polgári” művészetnek tekintették, és csak a margón tűrték meg. Az átértékelés azonban már a nyolcvanas években megindult. Kik azok, akik az elmúlt száz-százhúsz év nagy festői közül 1990 után kerültek a helyükre?

– A kánon formálásában természetesen fontos szerepet játszik a politika vagy a politikai rendszerek változása. Ma is vannak ilyen törekvések a politika részéről. Szerencsére azonban a szakma, a művészettörténészek hozzáállása, illetve munkája komolyabban befolyásolja a kánon alakulását. A Kádár-rendszerben, az Aczél nevével fémjelzett 3T alatt voltak olyan művészek, akiket elnyomtak, nem juthattak bemutatkozási lehetőséghez, de a szakma számára akkor is ismertek, sőt elismertek voltak. Ebből a pozícióból a rendszerváltozásnak köszönhetően az arra érdemesek nyilvánvalóan hivatalosan is a kánonba kerülhettek, ebben nincs semmi különleges. Aztán 1990 után berobbant a műkereskedelem is, ami talán még erősebb hatással volt a kánon alakulására. És még valami: a határok átjárhatósága. Felértékelődtek azok a magyar művészek, akik külföldön érvényesültek, ott csináltak karriert, ott épültek be a nemzetközi kánonba. Olyan művészekről van szó, akikről idehaza korábban alig lehetett hallani. A neveket lehetne sorolni – más-más dimenzióban persze – Moholy-Nagytól egészen Rozsdáig, Csernusig, Hantaï Simonig vagy Reigl Juditig. Ma egyre inkább azt látni, hogy azok a művészek, akik a nemzetközi kontextusba könnyebben beilleszthetők, a hazai kánonban is fontosabb pozícióhoz jutnak. A kánonteremtésnek még mindig fontos fóruma a múzeum, és ebben élen jár a Magyar Nemzeti Galéria (MNG). A rendszerváltozás utáni nagyobb, komoly szakmai apparátussal, hosszú kutatómunkával előkészített kiállítások eredményeképpen sokat változott a kánon. Csak felsorolásképpen: Nagybánya, a magyar Vadak, a Nyolcak, a Szőnyi és Patkó körül kibontakozó, úgynevezett Árkádia-csoport-kiállítások reflektorfénybe helyeztek olyan ismeretlen vagy akár korábban valamennyire ismert életműveket is, amelyek a sokkal alaposabb és komplexebb feldolgozásoknak köszönhetően egészen más fénytörésbe kerültek. Ezek az eredmények viszont leginkább a kurátorok orientáltságát, érdeklődésüknek irányát tükrözik, szóval valamennyire egyéni, illetve szűkebb szakmai teamek törekvéseinek köszönhetők. Több esetben ez az orientáció a műkereskedelem érdeklődésével is párhuzamba állt, és ez a folyamat a jelenlegi kutatások dinamikáját is befolyásolja. Nem véletlen, hogy magam is a kubizmus magyar vonatkozásaival foglalkozom, egy olyan témával, ami abszolút internacionálisan értelmezhető, de a műkereskedelemben – legalábbis idehaza – még csak most bimbózik az érdeklődés. Biztos vagyok abban, hogy kiállításunk – ezen Rockenbauer Zoltán kollégámmal dolgozom – a kánonra és talán a műkereskedelemre is erős hatással lesz. De ugyanúgy látom, hogy a remek szakmai gárda kutatásainak köszönhetően felértékelődik a 60-as évek művészete, és egyre nagyobb a figyelem, az érdeklődés a kortárs művészet iránt is.

– Az elmúlt száz évben nemcsak politikai okból kerültek perifériára életművek, de adott esetben azért is, mert női alkotókról van szó. Ország Lili, Dénes Valéria, Vajda Júlia, Lesznai Anna: a névsor tetszőlegesen folytatható. Mégis, úgy tűnik, hogy Ország Lilin kívül, akinek nagy életmű-kiállítást szentelt a közelmúltban a Magyar Nemzeti Galéria, és talán Vajda Júlián kívül, akinek Szentendrén rendeztek a tavalyelőtti Vajda Lajos-kiállításhoz kapcsolódó tárlatot, mintha még mindig felemás lenne ezeknek az életműveknek a recepciója. Miért? Lát esélyt rá, hogy hosszú távon megváltozik a periferikus helyük a kánonban?

– Művész és művész között nem a nemi identitás tesz különbséget, hanem a kvalitás. Persze fontos nőművészekkel foglalkozni, de én kontraproduktívnak és beskatulyázónak tartom ezt a felosztást. De ha már Dénes Valéria szóba került, véleményem szerint ő éppenhogy erősebb, elementárisabb alkotó volt, mint a vele hasonló stílusban festő férje, Galimberti Sándor. Hogy a kánonban egyelőre még sincs a megfelelő helyen, az nem annak tudható be, hogy nő volt, hanem leginkább életművének szűkösségével magyarázható. Egyrészt igen fiatalon elhunyt, másrészt az œuvre nagy része elveszett, lappang. Ha előkerül egy-egy korábban ismeretlen Dénes Valéria-festmény, az viszont rekordáron kel el. Eleve jóval kevesebb nőművész volt a múlt században, mint férfi, ez akkor még új emancipációs jelenség volt. Ha már a századelő művésznőit emlegettük, Lesznai Anna az utóbbi években kifejezetten középpontba került, de éppen most dolgozunk egy Lehel Mária-kiállításon is. A ma élő művésznők közül meg felsorolni is nehéz, hogy milyen sokan a kánon legmagasabb csúcsaira kerültek: Keserü Ilonától Nagy Kriszta Tereskován át a nemzetközi porondon is kitűnően szereplő Benczúr Emeséig, vagy a most sorra a legrangosabb szakmai elismeréseket bezsebelő és az internacionális műkereskedelem, sőt a legrangosabb külföldi múzeumok figyelmét is kivívó Maurer Dóráig, vagy Reigl Juditig.

– Bizonyos életművek egyszerűen nem értelmezhetők magyarázat nélkül 2020-ban. Idézhetjük Erdély Miklósnak a Szelídség medencéje című installációját, amelynek kiállítását Aczél személyesen záratta be, de akár a Vajda Stúdió Szabadtéri tárlatait és egyes tagoknak a neodadaista hozzáállását és infantilis festészeti formanyelvét is, amelyekkel a hatalom nem tudott mit kezdeni, és a maguk korában épp attól lettek elismertek, hogy különböznek a besült kánontól. A rendszerváltozás után azonban átalakult a hatalom és a képzőművészek viszonya. Mit lehet kezdeni azokkal a művekkel ma, amelyeknek teljes értelmezéséhez szükség volt a diktatúrára mint keretre?

– Minden mű egy-egy korszak lenyomata, és ha igazán jó, akkor jellemző is a korra, elválaszthatatlan tőle. Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem lehet érvényes egy másik korszakban, vagy hogy ne lehetne értelmezni azt. Csupán a korszak hátterét kell ismerni, hogy annak keretein belül tudjuk értelmezni. Szerintem minden kiemelkedő műalkotás értelmezéséhez szükség van egy komplex háttérismeretre. Nem attól lesz jobb a mű, hogy ismerjük a készülésének körülményeit, de sok esetben az esztétikai élményt is befolyásolja ez a – jó esetben – feltárható ismeretanyag. A mai kiállításokon sokkal több a magyarázószöveg, mint korábban, nem véletlenül. Sok esetben már a korszakban sem volt egyértelmű egy-egy mű értelmezése. A műelemzés rendkívül komplex intellektuális folyamat. Minden korszaknak, sőt akár az egyes művészeknek is megvan a sajátos kódrendszere, és a dekódoláshoz nem minden esetben van meg a kellő ismeretünk. Ez igaz az ókori művészettől át a reneszánsz, a manierizmus és a barokk blikkfangos rébuszain át a 20. század izmusain keresztül a kortárs művészekig.

– A kötelező szocreál időszakában számtalan műalkotás keletkezett ebben a stílusban. Nemcsak kismesterek, de Pór Bertalan vagy Mattis Teutsch János is festett „szocialista” képet. Ezeknek nyilván van egy erős ideológiai töltetük, ugyanakkor nem feltétlenül értéktelenek mint kompozíciók. Mit lehet kezdeni a szocreál örökséggel?

– Szerintem ugyanazt, mint más korszakok művészetével. Ami kvalitásos és erős, az fennmarad a rostán, a gyengék kihullanak. Talán már eltelt annyi idő, hogy kellő távolságtartással kezeljük ezt a témát is. Mindenesetre ez a korszak nem kedvezett a tehetségek kibontakozásának, ezért talán nem is lesz soha a kánon fontos fejezete, ellenben történeti jelenségként igenis bemutatásra alkalmas. A magyar festészet története nem olyan egyértelműen egymásra épülő, mint, mondjuk, a francia, tele van zárványokkal, újrakezdésekkel, megtorpanásokkal, visszalépésekkel. A szocreál is egy olyan zárvány, amit nehéz az egyetemes festészet történetén belül értelmezni, de arra is rámutat, hogy a lokális „fejlődések” eltérnek a fősodortól.

– A legtöbben Berény Róbert és Czóbel Béla életművének kutatójaként ismerik. Czóbel állandó kiállításának kurátora Szentendrén, a tárlatban néhány műtárgy folyamatosan cserélődik. Mi ennek a koncepciónak a lényege, és az elmúlt években merre haladt a Czóbel-kutatás?

– A Czóbel Múzeum felújítása kapcsán megkeresett Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum akkori igazgatója, és megkért, hogy rendezzem újra az állandó kiállítást. Értelmetlennek tartom a sokáig álló állandó kiállításokat, halottá válnak tőle a múzeumok, ezért azzal az ötlettel rukkoltam elő, hogy minden évben változó koncepció mentén új állandó kiállítást, egy állandóan változó tárlatot rendezek, ami persze nagyrészt a múzeum törzsanyagára támaszkodik, de évről évre minimum egy tucatnyi kölcsönzött művel is erősítjük az életmű minél teljesebb, gazdagabb bemutatását. A fő koncepció a Czóbel-kutatás jelenlegi legfontosabb kérdéseinek a bemutatása. Számos megválaszolatlan kérdés merül fel az œuvre kutatása során, amire e kiállításokkal válaszokat szeretnék adni úgy, hogy ebbe a folyamatba, a kulisszák mögé betekinthet a látogató is. Az utóbbi évek kutatásai inkább a korábbi korszakok feltárására irányultak, hiszen sokszor még ma is terra incognitán járunk, de tavaly már a teljes életművel kapcsolatos problémákat is felvillantottunk. Remélem, hogy ez a folyamat a támogatások drasztikus csökkentésével nem szakad most meg.

– Berény Róbert az elmúlt száz év egyik legeredetibb alkotója. Noha a Nyolcak című, hatalmas kiállításon, amely megjárta Pécset és Bécset is, több műve szerepelt, sokakban felmerülhet, hogy ha Bálint Endrének, Ország Lilinek, Farkas Istvánnak
és még oly sokaknak életmű-kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában, Kondor Bélának a Várkert Bazárban, akkor miért nincs végre egy nagy Berény-kiállítás? És mi a helyzet a Nyolcak további tagjaival?

– Ebben én vagyok a ludas. Lassan húsz éve dolgozom Berény Róbert nagymonográfiáján, de még mindig vannak olyan fejezetek, amelyekhez kutatás és idő kell. Ha ezzel elkészülök – azért most már hamarosan –, minden bizonnyal grandiózus, a művészhez méltó kiállítás fogja követni a monográfiát. A Nyolcak többi tagjával hasonló a helyzet, kurátori elhatározás és kemény munka kell ahhoz, hogy ezek a tárlatok létrejöjjenek.

– Az utóbbi időben az állami intézmények és az azoknak dolgozó művészettörténészek konkurenciát kaptak: egyes profitorientált magángalériák olyan kiállításokat rendeznek, amelyek befolyásolják egy-egy œuvre recepcióját. Van, hogy ez összecseng a szakma értékítéletével, más esetekben felmerülhet, hogy egy-egy, kereskedelmi szempontból értékes életmű presztízsét akarják emelni. Mi a véleménye erről?

– Szükségszerű, sok esetben hiánypótló jelenség. A magam részéről nagy szimpátiával fogadom ezeket a tárlatokat, és sok esetben a szakmai elismerés sem marad el, Opus Mirabile díjat is kapott már nem egy kiállítás közülük. Persze vannak olyan életművek, amelyek sokkal inkább vagy akár csakis a műkereskedelem világában tekinthetőek az új kánon részének, és nekem is vannak komoly fenntartásaim ezekkel kapcsolatban, de a műkereskedelem a világon mindenhol hoz hasonló vadhajtásokat. Összességében mégis azt érzékelem, hogy a műkereskedelem egyre inkább a szakmával szimbiózisban működik, és rendkívül kvalitásos, maradandó publikációk kíséretében valósulnak meg az általuk rendezett tárlatok is.