Kultúra

Ami kvalitásos és erős, az fennmarad

Barki Gergely művészettörténész: Ha előkerül egy ismeretlen Dénes Valéria-festmény, rekordáron kel el – „Lassan húsz éve dolgozom Berény Róbert nagymonográfiáján”

A magyar festészet története nem olyan egyértelműen egymásra épülő, mint, mondjuk, a francia, tele van zárványokkal, újrakezdésekkel, megtorpanásokkal, visszalépésekkel. A szocreál is egy ilyen zárvány – véli Barki Gergely. A művészettörténésszel a rendszerváltozás óta átrendeződött művészettörténeti kánonról és az újrafelfedezett életművekről beszélgettünk.

Ami kvalitásos  és erős, az fennmarad
„Minden korszaknak, sőt akár az egyes művészeknek is megvan a sajátos kódrendszere”
Fotó: MH

– Harminc év telt el a rendszerváltozás óta. Ezalatt nemcsak az irodalmi kánon rendeződött át, de a művészettörténeti is. Felfedeztünk olyan életműveket, amelyeknek értékét a Kádár-rendszerben vagy nem ismerték fel, vagy „polgári” művészetnek tekintették, és csak a margón tűrték meg. Az átértékelés azonban már a nyolcvanas években megindult. Kik azok, akik az elmúlt száz-százhúsz év nagy festői közül 1990 után kerültek a helyükre?

– A kánon formálásában természetesen fontos szerepet játszik a politika vagy a politikai rendszerek változása. Ma is vannak ilyen törekvések a politika részéről. Szerencsére azonban a szakma, a művészettörténészek hozzáállása, illetve munkája komolyabban befolyásolja a kánon alakulását. A Kádár-rendszerben, az Aczél nevével fémjelzett 3T alatt voltak olyan művészek, akiket elnyomtak, nem juthattak bemutatkozási lehetőséghez, de a szakma számára akkor is ismertek, sőt elismertek voltak. Ebből a pozícióból a rendszerváltozásnak köszönhetően az arra érdemesek nyilvánvalóan hivatalosan is a kánonba kerülhettek, ebben nincs semmi különleges. Aztán 1990 után berobbant a műkereskedelem is, ami talán még erősebb hatással volt a kánon alakulására. És még valami: a határok átjárhatósága. Felértékelődtek azok a magyar művészek, akik külföldön érvényesültek, ott csináltak karriert, ott épültek be a nemzetközi kánonba. Olyan művészekről van szó, akikről idehaza korábban alig lehetett hallani. A neveket lehetne sorolni – más-más dimenzióban persze – Moholy-Nagytól egészen Rozsdáig, Csernusig, Hantaï Simonig vagy Reigl Juditig. Ma egyre inkább azt látni, hogy azok a művészek, akik a nemzetközi kontextusba könnyebben beilleszthetők, a hazai kánonban is fontosabb pozícióhoz jutnak. A kánonteremtésnek még mindig fontos fóruma a múzeum, és ebben élen jár a Magyar Nemzeti Galéria (MNG). A rendszerváltozás utáni nagyobb, komoly szakmai apparátussal, hosszú kutatómunkával előkészített kiállítások eredményeképpen sokat változott a kánon. Csak felsorolásképpen: Nagybánya, a magyar Vadak, a Nyolcak, a Szőnyi és Patkó körül kibontakozó, úgynevezett Árkádia-csoport-kiállítások reflektorfénybe helyeztek olyan ismeretlen vagy akár korábban valamennyire ismert életműveket is, amelyek a sokkal alaposabb és komplexebb feldolgozásoknak köszönhetően egészen más fénytörésbe kerültek. Ezek az eredmények viszont leginkább a kurátorok orientáltságát, érdeklődésüknek irányát tükrözik, szóval valamennyire egyéni, illetve szűkebb szakmai teamek törekvéseinek köszönhetők. Több esetben ez az orientáció a műkereskedelem érdeklődésével is párhuzamba állt, és ez a folyamat a jelenlegi kutatások dinamikáját is befolyásolja. Nem véletlen, hogy magam is a kubizmus magyar vonatkozásaival foglalkozom, egy olyan témával, ami abszolút internacionálisan értelmezhető, de a műkereskedelemben – legalábbis idehaza – még csak most bimbózik az érdeklődés. Biztos vagyok abban, hogy kiállításunk – ezen Rockenbauer Zoltán kollégámmal dolgozom – a kánonra és talán a műkereskedelemre is erős hatással lesz. De ugyanúgy látom, hogy a remek szakmai gárda kutatásainak köszönhetően felértékelődik a 60-as évek művészete, és egyre nagyobb a figyelem, az érdeklődés a kortárs művészet iránt is.

– Az elmúlt száz évben nemcsak politikai okból kerültek perifériára életművek, de adott esetben azért is, mert női alkotókról van szó. Ország Lili, Dénes Valéria, Vajda Júlia, Lesznai Anna: a névsor tetszőlegesen folytatható. Mégis, úgy tűnik, hogy Ország Lilin kívül, akinek nagy életmű-kiállítást szentelt a közelmúltban a Magyar Nemzeti Galéria, és talán Vajda Júlián kívül, akinek Szentendrén rendeztek a tavalyelőtti Vajda Lajos-kiállításhoz kapcsolódó tárlatot, mintha még mindig felemás lenne ezeknek az életműveknek a recepciója. Miért? Lát esélyt rá, hogy hosszú távon megváltozik a periferikus helyük a kánonban?

– Művész és művész között nem a nemi identitás tesz különbséget, hanem a kvalitás. Persze fontos nőművészekkel foglalkozni, de én kontraproduktívnak és beskatulyázónak tartom ezt a felosztást. De ha már Dénes Valéria szóba került, véleményem szerint ő éppenhogy erősebb, elementárisabb alkotó volt, mint a vele hasonló stílusban festő férje, Galimberti Sándor. Hogy a kánonban egyelőre még sincs a megfelelő helyen, az nem annak tudható be, hogy nő volt, hanem leginkább életművének szűkösségével magyarázható. Egyrészt igen fiatalon elhunyt, másrészt az œuvre nagy része elveszett, lappang. Ha előkerül egy-egy korábban ismeretlen Dénes Valéria-festmény, az viszont rekordáron kel el. Eleve jóval kevesebb nőművész volt a múlt században, mint férfi, ez akkor még új emancipációs jelenség volt. Ha már a századelő művésznőit emlegettük, Lesznai Anna az utóbbi években kifejezetten középpontba került, de éppen most dolgozunk egy Lehel Mária-kiállításon is. A ma élő művésznők közül meg felsorolni is nehéz, hogy milyen sokan a kánon legmagasabb csúcsaira kerültek: Keserü Ilonától Nagy Kriszta Tereskován át a nemzetközi porondon is kitűnően szereplő Benczúr Emeséig, vagy a most sorra a legrangosabb szakmai elismeréseket bezsebelő és az internacionális műkereskedelem, sőt a legrangosabb külföldi múzeumok figyelmét is kivívó Maurer Dóráig, vagy Reigl Juditig.

– Bizonyos életművek egyszerűen nem értelmezhetők magyarázat nélkül 2020-ban. Idézhetjük Erdély Miklósnak a Szelídség medencéje című installációját, amelynek kiállítását Aczél személyesen záratta be, de akár a Vajda Stúdió Szabadtéri tárlatait és egyes tagoknak a neodadaista hozzáállását és infantilis festészeti formanyelvét is, amelyekkel a hatalom nem tudott mit kezdeni, és a maguk korában épp attól lettek elismertek, hogy különböznek a besült kánontól. A rendszerváltozás után azonban átalakult a hatalom és a képzőművészek viszonya. Mit lehet kezdeni azokkal a művekkel ma, amelyeknek teljes értelmezéséhez szükség volt a diktatúrára mint keretre?

– Minden mű egy-egy korszak lenyomata, és ha igazán jó, akkor jellemző is a korra, elválaszthatatlan tőle. Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem lehet érvényes egy másik korszakban, vagy hogy ne lehetne értelmezni azt. Csupán a korszak hátterét kell ismerni, hogy annak keretein belül tudjuk értelmezni. Szerintem minden kiemelkedő műalkotás értelmezéséhez szükség van egy komplex háttérismeretre. Nem attól lesz jobb a mű, hogy ismerjük a készülésének körülményeit, de sok esetben az esztétikai élményt is befolyásolja ez a – jó esetben – feltárható ismeretanyag. A mai kiállításokon sokkal több a magyarázószöveg, mint korábban, nem véletlenül. Sok esetben már a korszakban sem volt egyértelmű egy-egy mű értelmezése. A műelemzés rendkívül komplex intellektuális folyamat. Minden korszaknak, sőt akár az egyes művészeknek is megvan a sajátos kódrendszere, és a dekódoláshoz nem minden esetben van meg a kellő ismeretünk. Ez igaz az ókori művészettől át a reneszánsz, a manierizmus és a barokk blikkfangos rébuszain át a 20. század izmusain keresztül a kortárs művészekig.

– A kötelező szocreál időszakában számtalan műalkotás keletkezett ebben a stílusban. Nemcsak kismesterek, de Pór Bertalan vagy Mattis Teutsch János is festett „szocialista” képet. Ezeknek nyilván van egy erős ideológiai töltetük, ugyanakkor nem feltétlenül értéktelenek mint kompozíciók. Mit lehet kezdeni a szocreál örökséggel?

– Szerintem ugyanazt, mint más korszakok művészetével. Ami kvalitásos és erős, az fennmarad a rostán, a gyengék kihullanak. Talán már eltelt annyi idő, hogy kellő távolságtartással kezeljük ezt a témát is. Mindenesetre ez a korszak nem kedvezett a tehetségek kibontakozásának, ezért talán nem is lesz soha a kánon fontos fejezete, ellenben történeti jelenségként igenis bemutatásra alkalmas. A magyar festészet története nem olyan egyértelműen egymásra épülő, mint, mondjuk, a francia, tele van zárványokkal, újrakezdésekkel, megtorpanásokkal, visszalépésekkel. A szocreál is egy olyan zárvány, amit nehéz az egyetemes festészet történetén belül értelmezni, de arra is rámutat, hogy a lokális „fejlődések” eltérnek a fősodortól.

– A legtöbben Berény Róbert és Czóbel Béla életművének kutatójaként ismerik. Czóbel állandó kiállításának kurátora Szentendrén, a tárlatban néhány műtárgy folyamatosan cserélődik. Mi ennek a koncepciónak a lényege, és az elmúlt években merre haladt a Czóbel-kutatás?

– A Czóbel Múzeum felújítása kapcsán megkeresett Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum akkori igazgatója, és megkért, hogy rendezzem újra az állandó kiállítást. Értelmetlennek tartom a sokáig álló állandó kiállításokat, halottá válnak tőle a múzeumok, ezért azzal az ötlettel rukkoltam elő, hogy minden évben változó koncepció mentén új állandó kiállítást, egy állandóan változó tárlatot rendezek, ami persze nagyrészt a múzeum törzsanyagára támaszkodik, de évről évre minimum egy tucatnyi kölcsönzött művel is erősítjük az életmű minél teljesebb, gazdagabb bemutatását. A fő koncepció a Czóbel-kutatás jelenlegi legfontosabb kérdéseinek a bemutatása. Számos megválaszolatlan kérdés merül fel az œuvre kutatása során, amire e kiállításokkal válaszokat szeretnék adni úgy, hogy ebbe a folyamatba, a kulisszák mögé betekinthet a látogató is. Az utóbbi évek kutatásai inkább a korábbi korszakok feltárására irányultak, hiszen sokszor még ma is terra incognitán járunk, de tavaly már a teljes életművel kapcsolatos problémákat is felvillantottunk. Remélem, hogy ez a folyamat a támogatások drasztikus csökkentésével nem szakad most meg.

– Berény Róbert az elmúlt száz év egyik legeredetibb alkotója. Noha a Nyolcak című, hatalmas kiállításon, amely megjárta Pécset és Bécset is, több műve szerepelt, sokakban felmerülhet, hogy ha Bálint Endrének, Ország Lilinek, Farkas Istvánnak
és még oly sokaknak életmű-kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában, Kondor Bélának a Várkert Bazárban, akkor miért nincs végre egy nagy Berény-kiállítás? És mi a helyzet a Nyolcak további tagjaival?

– Ebben én vagyok a ludas. Lassan húsz éve dolgozom Berény Róbert nagymonográfiáján, de még mindig vannak olyan fejezetek, amelyekhez kutatás és idő kell. Ha ezzel elkészülök – azért most már hamarosan –, minden bizonnyal grandiózus, a művészhez méltó kiállítás fogja követni a monográfiát. A Nyolcak többi tagjával hasonló a helyzet, kurátori elhatározás és kemény munka kell ahhoz, hogy ezek a tárlatok létrejöjjenek.

– Az utóbbi időben az állami intézmények és az azoknak dolgozó művészettörténészek konkurenciát kaptak: egyes profitorientált magángalériák olyan kiállításokat rendeznek, amelyek befolyásolják egy-egy œuvre recepcióját. Van, hogy ez összecseng a szakma értékítéletével, más esetekben felmerülhet, hogy egy-egy, kereskedelmi szempontból értékes életmű presztízsét akarják emelni. Mi a véleménye erről?

– Szükségszerű, sok esetben hiánypótló jelenség. A magam részéről nagy szimpátiával fogadom ezeket a tárlatokat, és sok esetben a szakmai elismerés sem marad el, Opus Mirabile díjat is kapott már nem egy kiállítás közülük. Persze vannak olyan életművek, amelyek sokkal inkább vagy akár csakis a műkereskedelem világában tekinthetőek az új kánon részének, és nekem is vannak komoly fenntartásaim ezekkel kapcsolatban, de a műkereskedelem a világon mindenhol hoz hasonló vadhajtásokat. Összességében mégis azt érzékelem, hogy a műkereskedelem egyre inkább a szakmával szimbiózisban működik, és rendkívül kvalitásos, maradandó publikációk kíséretében valósulnak meg az általuk rendezett tárlatok is.

Kapcsolódó írásaink

Okoskiállítások Ausztriában

ĀA magyar szakemberek nagyon igényes munkát végeznek, ezt pedig külföldön is fontos megmutatni – nyilatkozta lapunknak Báló Zoltán muzeológus