Kultúra

Biztos fogódzó

Ma ünnepeljük a költészet napját: József Attila száztizenöt, Márai Sándor százhúsz éve született – A 20. század egyik legnagyobb hatású írója volt

Százhúsz éve, 1900. április 11-én született Márai Sándor. Noha már a harmincas években ismert író volt, a magyar irodalmi kánonba csak 1990 után került be, míg a világban most válik elismertté. Olaszországban, Franciaországban, Portugáliában napjainkban fedezik fel a regényírói életművet, amelyet remélhetőleg követ majd a tanúságtévő Márai megannyi írásának európai diadalútja is. Merthogy a hagyaték voltaképp két – sőt, a versekkel együtt három – részből áll, az jó ideje nem kétséges.

Biztos fogódzó
Az egyik legfontosabb kérdés: mit kezd az utókor a Márai-féle hagyománnyal
Fotó: AFP

Grosschmid Sándor Károly Henrik néven, német–magyar ajkú családban, az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában, a régi Magyarország területén, Kassán 1900. április 11-én született meg a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású írója, Márai Sándor. A fenti mondat megannyi állítása mind az életműhöz, mind a recepciótörténethez kulcsot jelenthet.

Márai minden porcikájában, minden gondolatában oly mértékben képviselte az egykori monarchiás magyarországi polgárt és értékeit, hogy az 1945 után újrarendezett világban, amelyben sem az egykori birodalom többes identitású, ám a magyar kultúrával azonosuló, azt gazdagító polgárságának, sem úgy általában a polgári irodalomnak, sem a minden gyilkos rendszertől kényes és egészséges távolságot tartó egyéneknek nem volt kihagyva hely, ki kellett radírozni a meghamisított szellemtörténetből. (Nemcsak őt: Hamvas Bélát, Bánffy Miklóst, az Európai Iskolát, a monarchiás épített örökséget, és általában mindent, ami emlékeztethetett volna egy térséget egykori önmagára és egykori értékeire.)

Mivel magyar író volt, természetesen ki kellett radírozni a felvidéki – szlovákosított – emlékezetből is. Hogy aztán 1990 után, amikor a különféle kiadók különféle logikák és szövegváltozatok alapján szerkesztett életmű-kiadásokban megpróbálták rekonstruálni a regényírói, a naplóírói-gondolkodói és költői életművet, a magyar szellemtörténet feltehesse magának a legfontosabb kérdések közt azt is: mit kezd a Márai-féle hagyománnyal. Nem a szövegekkel, hiszen azokat jó esetben a könyvszakma tisztességesen feldolgozza, előbb-utóbb elkészül egy szövegkritikai kiadás, a szerző prózaírói és költői életműve is a helyére kerül. Hanem a Márai-féle írói alapállással.

Azzal az igényszinttel, műveltséggel, iránymutatással, ízléssel és ezzel összefüggésben a feljegyzésekkel, amelyek tágabb értelemben nemcsak egy írói életmű hátterét adják, de egy egész, egykor halálra ítélt társadalmi réteg és hagyomány dokumentumai is. Ebből a szempontból az életmű különféle részeit nem egy mércével kell mérni. Míg az intellektuális, olvasmányos, már a maguk korában sikeres regények még jó ideig érvényesek maradnak – és ezt mutatja jelenlegi európai, olasz, francia, portugál diadalútjuk is –, az elmúlt harminc évben többen felvetették, hogy az életmű súlypontja nem a legfeljebb jó-közepes szintű prózai hagyaték, hanem a Naplók, a visszaemlékezések és a feljegyzések. Hiszen Márai Sándor – a magyar irodalomban ha nem is egyedüliként, de a legkitartóbban – tanúságtévő is.

Akár a kassai gyermekkorról és általában a kassai polgárságról számot adó Egy polgár vallomásait, akár a szovjetek bejövetelét feketén-fehéren elmesélő Föld, föld…-et, akár a háború utáni Nápolyt résztvevő szeretettel megmutató San Gennaro vérét, akár a naplókat ütjük fel, többet kapunk, mint egy darabot az írói életműből: olyan komplex világképet, mércét, amely – noha tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani a képviselőivel együtt a különféle totalitárius diktatúrák és azok szoft-változatai – létezett és létezik. Márai Sándor hangja a nyugatos műveltségű európai magyar író hangja, aki helyzetéből, sorsából, a kényszerű emigráció keserű tapasztalatából adódóan néha mélyebben – nagyobb mélység-élességgel – látja és láttatja korát, mint nyugati kollégái. Miközben ugyanabban a koordináta-rendszerben, a latin műveltségű, európai értékrendszerben szólal meg, mint ők – ez az alapja jelenlegi európai újrafelfedezésének is, és hitelességének is.

A százhuszadik évfordulón természetesen a regényeket is érdemes újraolvasni – a Garrenektől a Szindbád hazamegyen át akár a Csutoráig vagy a Juditig –, a versek közül pedig legalább a Halotti beszédet, de a leginkább talán mégis a memoárok és naplók szövegét, vagy azok egy részét volna aktuális áttekinteni.

Egy folyamatosan változó, és jelenleg épp felfordult, fejre állt világban, amely sokak szerint „nem ugyanolyan” lesz a járvány után – dehogynem –, és amelynek kulcsszavai közt az identitás éppúgy ott van, mint az önazonosság vagy a nemzeti önazonosság, nem árt a biztos fogódzó. Márai Sándor, a nyugatos, magyar, a diktatúráktól és ideológiai kényszerképzetektől egyenlő távolságot tartó, inkább az emigrációt és a hallgatást választó szellemi ember ilyen.

Kapcsolódó írásaink

Tizedszer rendezik meg idén a Versmaratont

ĀÁprilis 8-án, a magyar költészet napjához kapcsolódva ezúttal is kortárs költők olvassák fel Az év versei 2020 antológiában megjelent verseiket 12 órán keresztül