Kultúra

A szív egyensúlya

„Rafael ez, kinek a természet félte hatalmát” – Urbinótól Rómáig – A festő, aki a reneszánsz összegzéseként alkotott hatalmas életművet mindössze harminchét év alatt

Ötszáz éve, 1520. április 6-án, nagypénteken halt meg az olasz reneszánsz egyik legnagyobb festője, Raffaello Sanzio. Életművében a reneszánsz megannyi tapasztalata összegződik – ahogy Vasari írja, valamennyi kortársa közt a „legfinomabb modorú” művész volt.

A szív egyensúlya
Raffaello Sanzio legismertebb önarcképe valószínűleg 1504 és 1506 között keletkezett
Fotó: AFP/Alberto Pizzoli

Giorgio Vasari néha fellengzősen ír, néha kétségbevonható a hitelessége, néha azonban megtalálja a lehető legpontosabb szót egy-egy életmű jellemzésére. Amikor Raffael­lóról szólva úgy fogalmaz, „a természet, amely fölött győzelmet aratott a művészet Michelagnolo (sic) keze által, most Raffaellót ajándékozta a világnak, hogy ne csupán ebben, hanem a finom modorban is legyőzze”, a „finomság” kulcsszavával telibe talál.

Az olasz reneszánsz persze nem szűkölködik kifinomult festőkben – gondoljunk Botticelli és Leonardo éteri vagy Giorgione enigmatikus festészetére. Vasari, aki amúgy azt is írja, hogy a természet által Raffaellóban a „szív legritkább kiválóságai” sugároznak, azonban alighanem olyasmit feszeget, amit mai nyelven úgy mondanánk: a korabeli metafizikus, angyali, nem evilági művészek – például a fent felsoroltak – és a számtalan, nagyon is evilági hús-vér alakokat felvonultató művész mellett – Tiziano, Caravaggio és társaik – Raffaello maga a közép. A szívbéli – emberi – egyensúly.

A művész Vasari szerint 1483. március 28-án, éjjel három órakor született Urbinóban Giovanni Santi urbinói festő fiaként. Apja műhelyé­ben kezdett tanulni, aki – tudósít a festők életrajzának írója – hamar belátta, hogy a tehetséges gyereket egy idő után nem tudja ő oktatni. Ezért döntött úgy, hogy Pietro Peruginóhoz küldi Perugiába. A tizenéves fiúnak apja kismesteri műhelye után ez volt az első találkozása a valódi festészettel: itt látta először Piero della Francesca, Melozzo da Forli és Luca Signorelli munkáit, és persze a mesterét, akitől nagyon sokat tanult.

Ugyanakkor rá jellemző módon a tanultakat azonnal át is formálta a maga ízlése szerint: Peruginóval szemben nála a tájak lágyak, puhák, világosak már akkor is, amikor az alakokat még a műhely szellemé­ben készíti.

A korai korszak legismertebb képei közt ott van A lovag álma – a Londonban őrzött munka mellett, a Párizsban látható Szent György és az ugyanott, a Louvre-ban kiállított Szent Mihály az életmű első fontos darabjai. A lovag álmának szimbolikus alakjai – a Gyönyör és az Erény – mellett a két szent is az umbriai udvar új-lovagi szellemiségét jeleníti meg. Az 1501-ben festett Három grácia 18 éves korában készült. A kissé még suta, bájos kompozíció már a nagy festőt sejteti: a finom rajzú női alakok formái belesimulnak a mögöttük hullámzó dombokba.

Az első nagy műnek az Ermitázsban őrzött Madonna Conestabile-t tartják, érdekessége, hogy a képen a Madonna eredetileg nem könyvet, hanem almát tartott, az átfestésre később derült fény. (Egy tanítvány másolatán viszont az eredeti, almás kompozíció szerepel. A kép az azt egy ideig birtokló nemesi családról kapta a nevét.)

Ma a milánói Brerában látható a Mária eljegyzése, amely már „igazi” Raffaello. Még a mester műhelyében készült, Vasari megjegyzi, hogy a festő azért választott a jelenet hátteréül épületet, hogy megnehezítse saját dolgát – ami azt illeti, nemcsak a perspektivikusan ábrázolt épületrészlet a lenyűgöző, hanem a távol kinyíló hatalmas kék ég is az alakok mögött.

Nemsokára magával vitte a mestere Sienába, ahol először hallotta Leonardo és Michelangelo hírét. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni, így 1504-ben Firenzébe indult. A város ugyanúgy lenyűgözte, mint ahogy az említett két festő művészete, ezért letelepedett, és műhelyt alapított. Mint ahogy Perugiában is magába szívta, amit ott tanulhatott, a Giottóval kezdődő firenzei iskolából is átvette, amit hasznosnak ítélt, elsősorban a formákat, a kompozíciók áttekinthető rendjét.

A Madonnák korszaka római tartózkodásának idejére tehető
A Madonnák korszaka római tartózkodásának idejére tehető
Fotó: AFP/Alberto Pizzoli

A firenzei korszakhoz köthető a Madonna-képek sora, a többi közt A nagyherceg Madonnája, a Louvre kincse, A szép kertésznő, valamint a Szépművészeti Múzeumban őrzött Esterházy Madonna. Ebben az időszakban, a 16. század elején azonban már nem Firenze, hanem a mecénás pápának köszönhetően Róma volt a művészet fővárosa. II. Gyula Bramante ajánlására hívta a városba a fiatal festőt, hogy vatikánbeli lakosztályainak kifestését mások mellett rábízza. (Nem csak ezzel bízta meg: Bramantéval együtt őt is megkérte, hogy működjön közre a Szent Péter-székesegyház építésében. Amikor Bramante meghalt, ő tervezte meg a hosszhajós alaprajzot.)

A vatikáni Stanzák – szobák – a raffaellói életmű csúcsa.

Mivel a pápa már idős volt, és még egyben szerette volna látni a munkát, egyszerre több festőt bízott meg. Luca Signorelli, Lorenzo Lotto, Pinturicchio, Perugino, valamint egy flamand festő is elvesztette azonban a pápa bizalmát, amikor megjelent a fiatal Raffaello. Elkezdett képeiket lekaparták, és a munka egészét megkapta a fiatal mester.

A legismertebb a Stanza della Segnatura Athéni iskolája, amelyen Platón és Arisztotelész mellett a főbb görög filozófusok jelennek meg, vele szemben az Oltáriszentség disputája, a Parnasszus, valamint az Erények kerültek a terem falaira.

A korszak egyik nagy szellemi-filozófiai-világnézeti kihívása volt a természetfilozófia, a teológia, a tudomány és a művészetek által kínált világképek összesimítása, egy rendszerben való elhelyezése – a freskó erre tett művészi-festői kísérletet.

Minden alaknak és gesztusnak szimbolikus jelentése van a képeken – a teljes ikonográfiai program ismertetése azonban külön cikk tárgya lehetne. A festő, korabeli szokás szerint természetesen megörökítette magát is az egyik képen.

Az Oltáriszentség disputája is többletjelentésekben gazdag munka; érdekes azonban, hogy az Atya, a fiú, Mária, Keresztelő Szent János és a választott igazak, valamint a négy nyugati egyházatya mellett a kompozíción megjelenik Dante, Fra Angelico, sőt Savonarola is, akit akkorra már eretnekség vádjával máglyára küldtek.

A Parnasszuson – természetesen – ismét ott áll Dante, Szapphó, Homérosz, Vergilius, Ariosto és Petrarca társaságában.

Noha egy festészeti életműben – különösen a reneszánszt ille­tően – elsősorban nyilván az esztétikai megformáltság vonzza a szemet, a Stanzák falképeit nem igazán érthetjük meg előzetes tanulmányok vagy tájékozódás nélkül – még az olyan apró részleteknek is jelentésük van, mint az egyik múzsa által tartott éggömb csillagállása, amely II. Gyula pápává választása napjának és időpontjának égi koordináta-rendszerét mutatja.

A következő szoba – a Stanza d’Eliodoro – egyik jelenetén Heliodorus büntetése látható, aki el akarta rabolni Jeruzsálem kin­cseit, a másikon Nagy Leó pápa találkozója Attilával Római falai előtt, a kompozíción megjelenik Szent Péter és Pál is.

A munkát Raffaello valószínűleg nem egymaga készítette, ráadásul nem tudni, mely részletek az ő keze munkái, és melyek a tanítványokéi.

Szót érdemel még a Bolsenai mise is: Raffaello mesterien komponálta bele az építészeti adottságokat a jelenetbe, amelyen épp vér csordul ki a misén az ostyából, miután a pap kétségbe vonta, hogy az ostya az áldozáskor Krisztus testévé válik. A csodát II. Gyula alakmása is szemléli a képen. A harmadik stanzát valószínűleg csak tervezte, de nem maga festette.

Az életműben sajátos helyet foglalnak el az arcképek, amelyek rendkívüli változatosságot mutatnak – mintha a mindössze 37 évet megélt zseni a számára adatott rövid idő alatt minden úton elindult volna egyszerre.

A Nő egyszarvúval szinte leonardói, nem evilági, kékes derengésű, pontos rajzú. Markáns ellenpontja az egyik utolsó mű, a La Forneria, amely szinte caravaggiói fény-árnyék, fehér-fekete kontrasztokkal játszik. Valószínűleg a festő szeretőjét, Margarita Lutit, egy pék lányát ábrázolja, karján egy olyan karkötővel, amelyre a festő nevét vésték.

A különféle egyházi személyekről készült portrék sora – sokan vélik így – később a velencei festőkre is hathatott. Az utolsó ismert munka a Vatikánban őrzött Krisztus színeváltozása.

A „finom modorú” Raffaello Sanzio ötszáz éve, az 1520. évben, április 6-án, nagypénteken halt meg. Sírja a római Pantheonban található. Sírfelirata szerint: „Rafael ez, kinek a természet félte hatalmát, tudta: legyőzi, míg él, s holtan a sírba viszi.”

Kapcsolódó írásaink

Virtuális Raffaello

ĀA láthatatlant láthatóvá varázsló festőzseni halálának ötszázadik évfordulójára rendeztek hatalmas tárlatot Rómában – A Scuderie del Quirinaléba bezárt anyag online bejárható

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom