Egy ismeretlen bor filozófiája

Az egy-egy tradíció gondolatköréből kiinduló gondolatmeneteknek azonban számtalan elágazása, leágazása, változata, összefüggése van, így a primér olvasaton túl a Hamvas-szövegek jó néhány helyen „átolvashatók” egymásba, ezek az átolvasások pedig újabb összefüggésrendszereket és ezáltal újabb szövegrétegeket fednek fel.

Minél mélyebben megismeri valaki ezt az életművet, annál inkább úgy tűnhet neki, hogy a lineáris olvasás voltaképp lehetetlen: ahhoz, hogy megközelítőleg megértsük a hamvasi világmodellt – szándékosan nem a „filozófia” szót használom itt, hiszen ha van is filozófiája, az kimerül a „normális embernek lenni” tézisben –, koncentrikusan kell elmélyedni benne – mint magában a hagyományban. (Bármelyik hagyományban.)

A fentiek felismerése nélkül nehéz belekezdeni a Medio Kiadónál megjelenő életműsorozat legutóbbi kötetébe, a Közös életrendbe. Nemcsak azért, mert épp a címadó szöveg igazi mély víz – talán még gyakorlott Hamvas-olvasóknak is nehézséget okoz, lévén inkább esszévázlat, mint esszé –, de azért is, mert a többi szöveg közül nem egy inkább szövegváltozat – persze annak is kerek és egész. Ahogy az utószót jegyző Palkovics Tibor felhívja rá a figyelmet, Hamvas esetében érdemes figyelembe venni azokat a hívószavakat, amelyekre az író rendszeresen épít. Ilyenek a válság, a sors, az exisztencia (sic!), a hagyomány vagy a közösség, és ilyen maga a hamvasi mű alapfogalma, a hagyomány is.

A legutóbbi kötetben összeválogatott esszéknek egy szűk szelete olyan írásokból áll, amelyek még nem jelentek meg, és minden szempontból revelációnak számítanak. Ilyen az 1940-es Tao-te-king-fordítás, amelynek előtörténetéről annyit tudunk, hogy Hamvas édesapja, Hamvas József már lefordított egy szövegrészletet belőle, ami jelenthetett indíttatást az írónak is. A maga változatát a Napkeletben közölte, súlya pedig abban áll, hogy ez a szöveg volt a voltaképpeni első lépése Az ősök nagy csarnokában kibomló hatalmas munkának. (Ennek ellenére az eddigi Ősök-kiadásokban nem szerepelt.)

Hasonló jelentőségű az az esszé, amelyben Hamvas Szellem és exisztencia címmel Karl Jaspers filozófiájáról értekezik – mint arra a szerkesztő a fent említett utószóban felhívja a figyelmet, Jaspers filozófiájának ez az első átfogó magyar nyelvű bemutatása.

A kötet élén az említett Tao-te-king (Hamvas Taotekingnek írta) fordítása áll: inkább a mély megértésről tanúskodó gondolkodó, mint a költő tolmácsolásában szólalnak meg itt a sorok. Egy rövid esszé után az író a következő, nagyobb lélegzetű dolgozatban Burton melankóliaanatómiájáról értekezik, amely szerinte ugyanolyan „könyvtárosi” mű, mint Lao-Ce Tao-te-kingje, igaz, a kínai mester desztillálta a tudást, míg Burton „összehordta”, lehatolt a mélybe, hogy felhozza a gondolatot, amely szerint a melankólia voltaképp a mulandóság tudata.

Hamvasnál nem szokatlan módon Huizinga könyvét, amelyet recenzál, voltaképp ürügynek használja, hogy kifejtse elméletét a homo ludensről, és a „kultúra” valamint a „lét” különbségéről – ez visszatér majd –, az említett, Jaspersről szóló írás viszont valóban a tárgyára fókuszál. Jaspers megértését és megértetését végzi el az író. Különös, hogy noha eljut oda, hogy az exisztenciafilozófiában (sic!) a szemlélet maga a cselekvés, nem társítja a felismerést a hasonló, buddhista gondolattal – ugyanakkor kitér az indiai, védikus („jóga”) gondolkodás és az egzisztenciafilozófia gyökeresen eltérő cél- és eszközrendszerére.

Az említett, címadó Közös életrend valóban az egyik legnehezebb szöveg a kötetben. Kollektívumról és egyénről, az Én, a Te és a Sok viszonyától, hamvasi kulcsszavaktól indul el – és jut el a kötet következő súlypontjáig, a Társadalmon kívül című írásig. Hamvasnál sokszor visszatérő gondolat, hogy ott, ahol a közösség életrendje lealjasult, voltaképp a társadalmon kívül élők, a hagyomány őrzői a kollektívumnak is utolsó őrzői, így cserélődik fel, fordul fel a „kint” és a „bent”, az egyén és a közösség viszonya az apokalipszis korában. „Mikor a közösség temenosát, megszentelt körét mindenki elhagyta, egyedül ő maradt ott” – írja. Ami megint átvezet a következő íráshoz: Az Athenaeumban 1942-ben megjelent Scientia Sacra című esszében már a „krízis”, az újabb hamvasi alapfogalom a kiindulópont. Amelyben – írja – az egyetlen létezhető feladat ugyanaz, mint ami mindig volt: az ember és a transzcendens közti kapcsolat fenntartása. Ezt jelenti a hagyomány. Ezt jelenti a „tradíció”. („Az istenhasonlóság az emberi sors egyetlen feladata” – teszi hozzá.) A Magyarország kulturális szférái című írás, ahogy említettük, az Öt géniusz egyik parafrázisa, csakúgy, mint a Dél és Nyugat géniusza, míg A bor filozófiájának az itt közölt változata nem a később ezzel a címmel megjelent szöveggel, hanem a Láthatatlan történettel rokon.

A Háború nagysága és az ember kicsinysége (Oroszországi feljegyzések) 1943-ban jelent meg – aligha tévedés azt állítani, hogy az egyik fő mű, a Karnevál megértésében sokat segíthet. Az életműkiadás harminckettedik kötete semmiképp sem tartozik a könnyű olvasmányok közé még azok számára sem, akik jártasak ebben a világban – annak azonban, aki veszi a fáradságot, ismét meglepő lehet, hogy Hamvas mennyire aktuális. Igaz, akinek az örök érvényű hagyomány az alapanyaga, általában az…