Kultúra
A magyar tenger arcai
Kovács Emőke Balatoni impressziók című könyvében a tó 19. és 20. századi történetének ismeretlen részleteit tárja fel könnyed, közérthető és érdekes formában
Ehhez olyan méretű azonosulásra van szükség, mint amilyet Kovács Emőke korábbi könyvei (Régi Balaton, A régi idők Balatonja, A 19. századi Balaton világa) is bizonyítanak: a lehető legmélyebben átélni, asszimilálni az adott „regionális atmoszféra” egészét. A múlt csakis így válhat a megélt jelen valódi részévé.
Kovács Emőke azt írja új könyve, a Balatoni impressziók előszavában, hogy három nagy egységben – sorsok, helyek, történetek – a 19–20. századi tó olyan arcait szeretné felmutatni, amelyet nem vagy alig-alig ismerhetünk. Könyvének éppen az a legnagyobb érdeme, hogy mindezt egységbe fogva úgy markolja össze, hogy impresszióiból tökéletesen hihetően kristályosodik ki vallomásos mondata: „A magyar embereknek a Balaton egyfajta közös nyelve, hiszen mindenkinek van Balaton-élménye.” Kérdés persze – tehetnénk hozzá némi malíciával – ki mennyire, milyen magasságokig vagy mélységekig elhatolva tud élni ezekkel az élményekkel.
A szerző valószínűleg a világon mindent tud a magyar tengerről, ami kulturális, művészet- és művelődéstörténeti vagy éppen irodalmi összefüggésekben tudható – már a „magyar tenger” elnevezés magyarázatát is könnyed, közérthető és érdekes formában kaphatjuk kézhez. Ami a legvonzóbb mindebben: Kovács Emőke meg is valósítja ama törekvését, hogy a balatoni lelket ragadja meg és mutassa fel. Ez a lélekközeliség, az úgynevezett genius locinak ez a históriai tényekbe, emberi életutakba és örökül hagyott építészeti emlékekbe hagyott manifesztuma kimondottan vonzó – ezt kínálja, akár egy kedves vacsorát (természetesen száraz fehér balatonfelvidéki borral). Tengerünk világa így az impressziókon túl is még jobban életünk részévé válhat – méltán.
