Látogatás a múlt századi Isztambulban

A fényképeket bemutató, Fodor Gábor turkológus és Kardos Tatjána, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum munkatársa szerkesztésében megjelent, Látogatás az Oszmán Birodalomban című angol–magyar kötet a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és az MMA Kiadó közös gondozásában jelent meg a közelmúltban.

Ahogy Fodor Gábor a kötetet bevezető tanulmányában írja, a nagyváradi születésű Bozóky a Taurus nevű gőzösön szolgált, és nemcsak, hogy végigfényképezte a gőzös korabeli útját, de Két év Keletázsiában címmel útleírást is megjelentetett. Az orosz–török háború utáni években járunk – jegyezzük meg: azt a háborút egy másik magyar fényképész, Szathmáry Pap Károly dokumentálta –, akkor, amikor az orosz–brit–monarchiás érdekzónák ütközőpontjában lévő török szultánság területeinek egyes részeit mindenki szerette volna a magáénak tudni. Az 1878-ban felszabdalt egykori birodalomból végül mindenkinek jutott, de ekkor kapott például autonómiát Bulgária is, míg a Monarchia mandátumot szerzett Bosznia-Hercegovina megszállására, elvetve ezzel az első világháború magját. A balkáni háborúk előtt, 1876-ban a pesti ifjúság törökpárti tüntetést tartott a hatóság tiltása ellenére, illetve a harcokban megsebesült török katonáknak is gyűjtöttek. Válaszul a szultán Pestre látogatott, és ajándékként harmincöt régi kódexet, köztük Corvinákat is visszajuttatott hazánknak. A századfordulóra Törökországot egyaránt szorongatták a nagyhatalmak, saját belső problémái és kisebbségei – körülbelül ebben a pillanatban érkezett meg a Taurus, fedélzetén a fényképésszel.

Konstantinápoly a maga egymilliós (!) lakosságával ekkor igazi metropolisz volt, a muszlimok lakta történelmi félsziget mellett Pera és Galata lakosságát főleg örmények, zsidók, levantei kereskedők alkották. A városban évszázadokig a legnagyobb veszélyt a tűzvészek jelentették: a századfordulóra, részben ezek megelőzésére egyre több kőépületet emeltek, az első tűzoltóegylet pedig Gróf Széchenyi Ödön vezetésével alakult meg. (A magyar tűzvédelem megszervezője épp egy tűzvész után járt a városban 1870 júniusában, és felajánlotta a segítségét: végül évekig tartó huzavona után nyerte el a megbízást. Ő volt az első keresztény, aki úgy kapta meg a pasa címet, hogy nem kellett muzulmán hitre térnie.)

A metropoliszjelleg miatt – hívja fel rá a figyelmet a tanulmányíró – a város akkor négynyelvű volt: a török mellett örményül, franciául és görögül is értett mindenki, a feliratok is négynyelvűek voltak. Ekkoriban jelentek meg a színházak és az operák, épült meg az új főutca, a Grand Rue de Pera (ma: Istikal caddesi), 1882-ben pedig már az Orient expressz is közlekedett. Megjelentek a fotóstúdiók, elkészült az első szultánportré – ugyanakkor az európaias fejlődés leginkább a keresztény negyedeket érintette, a törökök lakta részek, ahogy a szerző írja, lehangolóbb képet festettek. Itt volt viszont a bazár, a kis boltok, a mecsetek, a medreszék és hámámok, a bizánci birodalom megannyi mementója: mint annyi más utazót, Bozókyt is elsősorban ez ragadta meg.

Reggeltől estig járta a várost, és mivel kieső részekre is eljutott, valószínű, hogy lehetett helyi idegenvezetője. Képeit utólag színezték meg, mégpedig mesteri módon. A fotók sorát az Hagia Sophia és a kék mecset kikötőből előtáruló képe nyitja, de az első képek közt szerepel II. Ahmed kútja is több nézetből, egy korabeli villamos és egy azon tujázó török férfi, a könyvkereskedők utcája, az életképek között pedig piaci jelenet, cipőpucolók – megvannak ma is –, hordárok, egy bottal sétáló öregember vagy mások mellett egy vak koldusról készült felvétel szerepel, de rá lehet csodálkozni a Galata-hídi fogkefeárusra és a török nők menetére is.

Ahogy a bevezető tanulmány szerzője írja, Bozókyt láthatóan jobban érdekelte a város mindennapi élete, mint a műemlékek vagy az épített környezet, ennek ellenére a tetszetősebb villák, a kikötő és természetesen a dzsámik is ott vannak a felvételeken. A fotósorozatot végignézve hol időutazásnak tűnik a kötet, hol meglepve kapjuk fel a fejünket, hiszen a mai Isztambul nem egy képen felismerhető: nemcsak az épített örökséget ille­tően, de a cipőtisztítókon kívül az utcai árusok csoportjaiban, a kendős asszonyokban vagy egy-egy utcai jelenetben is.