Kultúra

Vergilius-graffitik és ókori szemétszállítás

Antik római hétköznapok, könyvtárak és csodák Grüll Tibor ismeretterjesztő könyvében

„Hogy gondolja valaki, hogy kutathatja Periklész korát, ha nem tudja, miként nézett ki egy görög lakóház?” – tette fel a kérdést Szilágyi János György, az egyik legnagyobb magyar ókortudós. Grüll Tibor Újabb 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról című, a Kalligramnál megjelent kötetét forgatva nem egyszer eszünkbe juthat Szilágyi fenti mondata.

Vergilius-graffitik és ókori szemétszállítás
Lakomajelenetet megörökítő herculaneumi freskó (Kr. u. 60–80 körül)
Fotó: AFP/Leemage

A tudós, akinek ez a második könyve a témában – az első hét éve jelent meg, szintén a Kalligramnál – a rövidke és szórakoztató írások tanúsága szerint olyan otthonosan mozog a római birodalomban, mintha valaha ott élt volna: csevegett Senecával, járt az ostiai gabonaraktárakban, vagy személyesen mázolta vörös festékkel a házak falaira a korabeli graffitiket. Valahol a szórakoztató ismeretterjesztés és a tárca műfaja közt helyezkednek el a pároldalas szövegek, amelyeket mintegy keretbe foglal A tíz legjobb film az ókori Rómáról és A tíz legrosszabb film az ókori Rómáról című két írás. (Míg a legjobbnak a Marlon Brandóval készült 1953-as Julius Caesar találtatott a szakértő szerint, a legpocsékabbak közt ott van a 2014-es Pompei, amelyben a „legjobb alakítást a vulkán nyújtja” , de az 1979-es, Tinto Brass és Roberto Rossellini rendezte Caligula is előkelően rossz helyezést ért el: nemcsak ízléstelen, de a valósághoz sincs semmi köze.)

Persze nem az ókori Rómáról szóló filmekről, hanem az ókori Rómáról szóló írások miatt érdekes inkább a könyv. Hiszen a szemünk előtt – ha már itt tartunk: filmszerűen – elevenedik meg az egykori egymilliós (!) város, az antik világ közepe, ahol úgy árad a tömeg, hogy szabályosan elsöpri, aki az útjába áll, ahol egyetlen császár sem meri megkockáztatni, hogy a lakosságnak járó évi 540 000 tonna gabonát ne ossza ki, ahol a Tiberis bal partján szabályos domb keletkezett a kidobált, használt amforákból. Grüll Tiborral bejárhatjuk az ostiai viaszgyertya- és fűszerraktárt, a sertés- vagy édességpiacot, menekülhetünk Claudius feleségével, Messalinával együtt, aki férjétől rettegve egy szemétszállító szekérre ugrott fel, hogy eljusson Ostiába. Más eszközt nem talált, tekintve, hogy a városban az első tíz órában a szemétszállítókon kívül nem közlekedhetett semmi, így próbálták csökkenteni a zajt és a káoszt. Ez persze nem segített az egymilliós várost élhetőbbé tenni: a lakók a főzéskor keletkezett hulladékot nem egyszer a ház agyagpadlójába taposták, a lakásokból az utcára folyt a mocsok, ami miatt nem egy helyen magasan kiálló járóköveket helyeztek el. (Ezek például Pompeiben ma is láthatók.)

Grüll Tibor persze nemcsak várostörténeti érdekességekkel szolgál. Több írásban foglalkozik például a római humorral, vagy a korabeli graffitikkel is, amelyeket csoportosít is. Megtudhatjuk, hogy a falfirkálók sokkal költőibb lelkülettel rendelkeztek, mint utódaik, hiszen a megmaradt feliratok közt például Pompeiben a legtöbb Vergilius-idézet. A költő amúgy igazi szupersztár volt, Tacitus írja, hogy ha megjelent a színházban, a nép olyan tiszteletadásban részesítette, mint magát Augustust. Értesülünk a mai focicsapatokhoz hasonló rajongói tábort magukénak tudó cirkuszi pártokról is.

A szerző külön dolgozatot szentel az érdekes vallási jelenségeknek is. Így például Marcus Aurelius kvádok elleni hadjáratának Kr. u. 172-ben, amikor az általuk bekerített római sereg kishíján szomjan halt, ám az utolsó pillanatban hatalmas eső kerekedett és „tűz szállt le a égből, amely elemésztette a kvád seregeket” – legalábbis Cassius Dio szerint. A csodát persze mindenki máshogy magyarázta. Tertullianus szerint az esőcsoda a keresztény katonák imádsága révén következett be. Cassius Dio úgy véli, hogy Arnuphisz, a Marcus Aurelius kíséretében lévő egyiptomi mágus keze van a dologban. Az 1000 körül keletkezett Szuda-lexikon azonban úgy tudja, a káldeusok okkult praktikái állnak a háttérben. A történet nemcsak a csoda vagy annak magyarázatai miatt érdekes, de azért is, mert az egyik legizgalmasabb történelmi korszak, az antik (római) és a keresztény világ közti paradigmaváltás sok részletére rámutat.

A könyvet annak, aki kicsit is érdeklődik a történelem – vagy legalább Róma – iránt, elég nehéz letennie. És nem is érdemes: a felvillantott témák mellett a szerző mesél a gázai csodaóráról, a középkori órajátékok egyik elődjéről, a korabeli éghajlatváltozásokról, az 5-6. századi későantik kis jégkorszakról – amely félelmetesen aktuális téma –, de külön fejezet tárgyalja például a birodalom könyvtárait vagy a Sator-Arepo betűnégyzetet, amely bárhonnan olvasva ugyanazt a szöveget adja ki, és lehetségesen kódolt keresztény felirat (egy példánya amúgy Aquincumban is előkerült). Vissza­utalva a Szilágyi-féle bon mot-ra, egy bizonyos: Grüll Tibor nemcsak azt tudja, hogy nézett ki egy római lakóház, de nincs a birodalomnak olyan szeglete, amit ne ismerne.

Kapcsolódó írásaink