Kultúra

A boldogságvirág vagy amit akartok

Jessica Hausner nem tudta eldönteni, mi legyen filmje megoldása, de azt sem, miről szól

Nehéz kérdés, hogy jónak vagy rossznak minősíthetünk egy filmet, amelynek problémafelvetése érvényes és izgalmas, a színészi játék kiváló, az operatőri munka is rendben van – mégsem áll össze egész filmmé. Darabokra esik szét, a rendező, Jessica Hausner nemcsak az elején felvetett kérdésre nem válaszol, de mintha egyszerűen nem tudná, mit akar ebből kihozni.

A boldogságvirág  vagy amit akartok
Az éppen pirosban pompázó boldogságvirág hatása erősen addiktív
Fotó: Magyarhangya

Pedig a forgatókönyvet Géraldine Bajarddal együtt jegyző Haus­ner, ahogy említettük, izgalmas helyzetből indul ki. Alice (Emily Beecham) növénynemesítő genetikusként dolgozik. Kollégáival egy hatalmas felfedezésre jut: kifejlesztik azt a virágot, amelynek csodálatos illata annyira megemeli a boldogsághormon szintjét az emberben, hogy nemcsak jókedvet okoz, de képes lehet kiváltani az antidepresszáns szereket is.

Igaz, a nézőnek már az elején szöget üthet a fejébe, hogy milyen különös, hogy a genetikailag módosított növényt, amely a boldogság záloga, egy leginkább  űrállomásra emlékeztető rideg, iszonyatos térben állítják elő olyan emberek, akikkel látszatra semmi sem stimmel. Alice egyedülálló anya, munkamániás, emberi kapcsolatokra, úgy tűnik, képtelen. Főnökeit kizárólag a profit hajtja. Gyermeke, Joe (Kit Connor) az érzelmileg elhanyagolt kamaszok tipikus jegyeit mutatja – jelképértékű, amikor a nő munkahelyéhez hasonlóan rideg lakásukban esténként leülnek vacsorázni: rendre a különféle gyorséttermek papírdobozai kerülnek ki az asztalra, párbeszédeik pedig – hogy finoman fogalmazzunk –, nagyon britek. Noha Alice jó anyának tartja magát, viselkedése hideg. Kolléganője, Bella (Kerry Fox) kissé bogaras nő, aki kizárólag imádott kutyájával képes kapcsolatot fenntartani, mint kiderül, korábban pszichiátriai kezelés alatt állt. Kollégája (Ben Whishaw), talán, hogy javítsa a statisztikát, tulajdonképpen normálisnak látszik, de ebben a térben és ilyen közegben hovatovább a normalitás is gyanús.

A problémák akkor kezdődnek, amikor Bella kutyája, Bello beszabadul a palánták közé, majd miután véletlenül ott tölt egy éjszakát, teljesen máshogy kezd viselkedni. Agresszív lesz, kiszámíthatatlan, és végül el kell altatni. Mivel a virággal kapcsolatba kerülő emberekben is megváltozik ez-az, hamar felmerül a kérdés az egyik kutatóban – jelesül Bello bogaras gazdájában, Bellában –, lehetséges-e, hogy a minél tökéletesebb illathormon kedvéért szaporodóképességüktől megfosztott virágok tudattalan bosszújáról van szó, amelyek olyan vírussal fertőzik meg az illatukat belélegző embereket, hogy azok függőkké lesznek. „Boldognak” érzik ugyan magukat, de boldogságuk egyetlen oka és célja maga a növény, emberi kapcsolataik elsorvadnak, viselkedésük kiszámíthatatlanná válik. Vagy mégsem? Mi van, ha épp mindenki amúgy is élete fordulópontján áll, és azért kezd máshogy viselkedni? A kamaszfiú épp felnő, Bella a szemünk előtt újra becsavarodik, Alice és kollégája közt románc szövődik – tulajdonképpen semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy ez a virág hatására történik.

A rendező itt viszont megáll.

Ezt a szituációs gyakorlatot lebegteti, nyúzza, húzza két órán keresztül, hogy végül ne válaszoljon az egyetlen kérdésre: a virágtól változott meg a kísérlettel kapcsolatba kerülők élete, vagy sem. Természetesen próbálkozhatunk afféle értelmezési kísérletekkel: a boldogságvirág hol kék, hol piros, előbbi esetben lehetséges, hogy a kék madár analógiájára csak azoknak ígér boldogságot, akik észreveszik. Feltűnhet, hogy mutat némi hasonlóságot mondjuk a heroinnal vagy bármilyen, addikciót okozó szerrel: aki használja, boldognak tűnik – de hogy valóban az lenne, az erős túlzás.

Tágabb értelemben a „kék virág” lehet maga a civilizáció, amely kie­légíti az ember birtoklásvágyát, teret enged bizonyos fajta kreativitásának – főleg munkamániások esetében –, de elsorvasztja az emberi kapcsolatokat. Felmerül persze a „valóság” és a ”szubjektív valóság” örök kérdése is, amellyel annyit foglalkoztak az európai filozófusok vagy például  Buddha: vajon van-e objektíven leírható „világ” vagy csak világok vannak, annyiféle, ahányan érzékeljük, és voltaképp, ha bárminek hatására, legyen az boldogságvirág vagy szerelem, megváltozik a „világ” bennünk vagy körülöttünk, akkor valóban a valóság változott-e meg – vagy mi magunk? Ahogy azonban halad előre a filmidő, és a megoldatlanság, a választalanság már kezd idegesítő lenni, eljutunk oda, hogy ennyivel nem lehet megúszni egy filmet.

Az nem baj, ha egy rendező nem tudja a választ egy olyan kérdésre, amelyre évszázadok óta senki nem tudja a választ. De ha ennyire iránytalanul csapkod közben, az legalábbis vontatott és egy idő után unalmas filmet eredményez. Hogy mindeközben felhívja a figyelmet a génmódosítás veszélyeire, az viszont jó pont. Csak kevés.

A boldogságvirág (Little Joe)
Angol–osztrák–német sci–fi/dráma, 2019, 105 perc.
R.: Jessica Hausner
10/5

Kapcsolódó írásaink

Kamaszlélekről nagyítóval

ĀSzőcs Petra első nagyjátékfilmjében a gyermeki ártatlanság keveredik a titokzatossággal, de egyben a nevelőotthonok világába is betekintést enged

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom