Kultúra

Az ismeretlen Gyarmathy Tihamér

A szín és az ornamentika lehetőségeit úgy használta ki, olyan új-esztétikus festészeti nyelvet teremtett, amely hosszú ideig nem került méltó helyére a magyar képzőművészetben – A modernek, így Kandinszkij, Klee és Mondrian volt rá hatással

Számtalan olyan irodalmi és képzőművészeti életműve, értéke van a magyar szellemtörténetnek, amelyet legfeljebb a szakma vagy az érdeklődőbbek ismernek, a nagyközönség nem igazán. Ilyen a pécsi képzőművészek közül Martyn Ferencé, Lantos Ferencé és Gyarmathy Tihaméré. Először a Gyarmathy-titkot igyekeztünk megfejteni.

Az ismeretlen Gyarmathy Tihamér
Egészen 1979-ig kellett várnia arra, hogy megkapja a Műcsarnokot
Fotó: MMA

„Gyarmathy könnyen, világosan, csaknem problémátlanul fest (csaknem úgy, mint Rozsda Endre) és megközelíti a szürrealista tudatkikapcsoló félálom módszerét” – írja Hamvas Béla Gyarmathy Tihamér festészetéről, hozzátéve, hogy a festő művészete az ornamentikán alapul, és benne a „pszichológia” feloldódik a vonalak és formák elemi szépségében. Hamvas, aki érzékenyen, meglepő hozzáértéssel viszo­nyult a magyar festészet egyik legszebb fejezete, az 1948-ban ellehetetlenített Európai Iskola művészeihez, Csontváryról és Vajdáról szóló írásai pedig biztosan a két festőről írt szakirodalom alapdarabjai, Gyarmathy kapcsán olyasmit pedzeget, ami oka lehet annak, hogy a festővel nemcsak a szocialista korszak nem tudott mit kezdeni, de mintha a jelenkor is felemásan viszonyulna hozzá.

Az életműnek Magyarországon legfeljebb körülbelüli párhuzamait lehet megtalálni a szintén pécsi Martyn Ferenc művészetében vagy Lossonczy Tamásnál – sokkal inkább tűnik rokonnak a nála bő tizenkét évvel fiatalabb olasz Tancredi Parmeggiani lírai absztraktjával, más szempontból a számára oly fontos Paul Klee-vel. De mi az, ami miatt ennyire egyedi, szokatlan, voltaképp rokontalan a magyar festészetben Gyarmathy Tihamér életműve? Alighanem az, hogy Gyarmathy a szín és – Hamvassal szólva – az ornamentika lehetőségeit úgy használta ki, olyan új-esztétikus festészeti nyelvet teremtett, amely – mondjuk így – hosszú ideig nem került méltó helyére a magyar képzőművészetben, majd szellemtörténetben. Esztétikai értelemben való univerzális érvényességéhez ugyanis nem társul sem a hagyományhoz való különösebb ragaszkodás, sem valamilyen ideológia, vagy annak elutasítása, pedig – az Európai Iskola más művészeinek életművéhez hasonlóan – kritikus időpillanatban született, a huszadik század második felében.

A korszak mint háttér

A második világháború után a magyar festészettörténet egyik legnagyobb forradalma, a nagybányai iskola akadémikussá lett, s poszt-nagybányai formájában unalomba fulladt. A képzőművészeti főiskola tehetségesebb hallgatói ugyanúgy, vagy talán még jobban lázadtak ábrázolási formái, esztétikája ellen, mint a szocialista realizmus ideológiai hazugsága ellen. Azok az utak, amelyeket a korán elhunyt Vajda és Korniss nyitottak meg a szentendrei motívumgyűjtéssel, Kornissnál, és csak nála, kifutottak. A meggyilkolt Ámos Imre, az életben maradt Bálint Endre és Ország Lili sajátos metafizikus, néhol transzcendens ihletésű festészeti világa egyaránt borongós-sötét, monokróm. Az Európai Iskolát pedig még azelőtt szétverte a kommunista hatalom, hogy a benne egy pillanatra egyesülni látszó ezerféle modern út és festésmód megmérkőzhetett volna, a jobb híján egyaránt európai iskolás címkével ellátott Anna Margit, Barcsay Jenő, Egry József vagy például Martyn Ferenc és Gyarmathy Tihamér olyannyira más karakterű festő, hogy a befejezett életműveket tekintve az Európai Iskoláról legfeljebb mint közös megállóról lehet beszélni, majd onnan széttartó utakról.

Az 1948-as év után mind az irodalomban, mind a képzőművészetben megkerülhetetlen lett a művészeknek a berendezkedő kommunista rezsimhez való viszonya. Az, hogy esztétikai-létfilozófiai és festészeti-képzőművészeti kérdések helyett a politikumhoz való viszony került az origóba – kényszerűen, hiszen normális festő általában tesz a politikára, legalábbis, ha arról van szó, hogy miként fessen –, mérhetetlen károkat okozott a magyar művészetben. A reakciók sokfélék voltak. Korniss bezárkózott, az akkori fiatalok közül Lakner László, Reigl Judit, Csernus Tibor és Hantai Simon emigrált, míg Erdély Miklós a hatalommal szemben állva az orruk előtt vitt végbe egyszemélyes forrdalmat és paradigmaváltást.

A különféle utak és viszonyok szövevényében – amelyek távolról nézve egyszerűen „ellenállásnak” látszanak, dehát ugyan, miként értelmezhető esztétikailag-festészettechnikailag ez az ellenállás, amikor az ember a kezében a festőkéssel ott áll a vászon előtt? – elsikkadni látszik az a szofisztikált esztétikai különutasság, amit Gyarmathy követett, akiknek volt ugyan viszonya a hatalommal (elég rossz), de maga a műve máig nem értelmezhető máshonnan, mint a „tiszta festészet” felől – ráadásul egy olyasfajta tiszta festészet felől, amelynek nincs rokona a magyar festészettörténetben.

Gyarmathy lírai absztrakt világán ugyanúgy nincs nyoma annak a korszaknak – sem festészettörténeti, sem egyéb értelemben – amelyben élt, mint ahogy Hamvas Béla életművén sincs nyoma a korabeli magyar valóságnak. Amit Gyarmathy festőként felépített, az semmilyen relációban nincs sem a politikummal, sem saját szűkebb festői közegével, a magyar festői közeggel, sem a magyar festészet bármilyen hagyományával. Épp ezért az életmű csak esztétikai úton hozzáférhető és értelmezhető: a Gyarmathy-képeknek színe, fénye, sugárzása, szépsége van – „mondanivalója” legfeljebb olyan értelemben, mint egy Klee-vászonnak. Ezért, ha megközelítőleg meg akarjuk határozni helyét, érdemesebb a nagy látószög felől, az európai–amerikai párhuzamok felől közelíteni, mint a kislátószögű – magyar – szellemtörténet felől, ami azonban szükségessé tenné a radikális szemléletváltást a szellemtörténeti megközelítésben.

A bioromantika bűvköre

De ki is volt Gyarmathy Tihamér? A festő 1915. március 8-án született Pécsett, ősei Vas megyéből származtak. Apja építész volt. A fiút a pécsi Tanárképző Intézet Széchenyi István Gyakorló Reálgimnáziumába íratta be, ahol Gábor Jenő festőművész lett a rajztanára. Gábor Jenő – írja Sinkovits Péter monográfiájában – szoros kapcsolatban állt a pécsi származású Bauhaus-mesterekkel, mások mellett Molnár Farkassal, Breuer Marcellel és Forbáthy Alfréddal vagy Weininger Andorral. A festő jó érzékkel terelte tanítványát a siker felé, és Gyarmathy szinte még gyerekfejjel sorra nyerte az érmeket. Zenei álmok című festményét még gimnazistaként készítette, ezen már megjelenik a szürrealistákra jellemző „víziószerű” elrendezés, amelyben a valószínű és a valószínűtlen, a reá­lis és az álomszerű képi részletek egyenrangú helyet kapnak.

Nem sokkal később aztán Gyarmathy találkozott Martyn Ferenccel: a Gebauer-Martyn Festőiskola növendéke lett. Martyn 1929-től vezette kollégájával a képzést, érdekes módon azonban nem alakult ki köztük mester–tanítvány viszony, aminek okát Sinkovits gyökeresen eltérő művészi habitusukban talál­ja meg. A festő 1933-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, és még a háború előtt módja volt rá, hogy bejárja Olaszországot, Németországot, Franciaországot és Svájcot, útján pedig nagy hatással voltak rá az új kifejezésmódok. A főiskolán előkészítő tanára Vaszary János volt, akivel jól együtt tudott működni – Vaszary egyébként igen jó véleménnyel volt az új generációról.

Vaszaryt azonban eltávolították a főiskoláról Csók Istvánnal együtt, így Gyarmathy mestere a divatos portréfestő, Kandó László lett, aki különösebb hatással nem volt rá, annál inkább a Derkovits Gyulával való barátsága. A főiskolát a festő az említett európai körút miatt nem fejezte be. Noha tanulmányozta a klasszikus festőket, azok nem, inkább a modernek, így Kandinszkij, Klee és Mondrian volt rá hatással. Svájcba úgy került, hogy a zürichi világkiállítás pavilonjainak tervezé­sére kapott meghívást. Ennek folyományaként került kapcsolatba Kállai Ernővel is, aki korának vezető kritikusa volt. Zürichből egy mappát kellett elhoznia számára – Kállai pedig bemutatta a festőt Kassák Lajosnak, aki a kor egyszemélyes művészeti centrumaként maga köré gyűjtötte a progresszív fiatalokat, hogy hamarosan a fiatal festő is a Kállai szavaival élve, a geometrikus és organikus elemeket ötvöző bioromantika bűvkörébe kerüljön.

A törés

A Gyarmathy-életmű vizsgálatakor feltűnhet a törés a korai és a háború utáni munkák közt: a festőnek a negyvenes években készült munkái megsemmisültek az ostromban, amikor Szent János téri lakását bombatalálat érte. Az tehát, hogy pontosan mikor lépte át azt a „Rubicont, amelyet az ábrázoló természeti forma jelentett”, ahogy Sinkovits írja, nem tudjuk, mindenesetre a háború után részt vett a Szocialista és Munkás Képzőművészek Tavaszi Kiállításán mások mellett Koffán Károllyal és Szántó Piroskával. Martyn Ferenccel pécsi munkás kultúrszövetséget szervezett, az Újjáépítő magyarok című kötetbe munkásokat rajzolt, ugyanezzel a lendülettel pedig csatlakozott az 1945. október 13-án alakuló Európai Iskolához, amelyet azonban már 1946-ra szétfeszített az avatgárdok és a többiek ellentéte.

A Növényi formák égitesttel című kép 1958-ból. Lírai absztrakt világán nincs nyoma annak a korszaknak, amelyben élt
A Növényi formák égitesttel című kép 1958-ból. Lírai absztrakt világán nincs nyoma annak a korszaknak, amelyben élt
Fotó: MH

Abban az évben, májusban Az elvont művészek első magyar csoportkiállításán szerepelt Lossonczyval és Martynnal. Egy év múlva már a Semmelweis utcai Galéria a Négy Világtájhoz elnevezésű intézményben állítottak ki, nemcsak képeket, de mikroszkóp-felvételeket és repro­duk­ciókat is – ez az a pont, amint említettük, ahol szétválasztható az általában vett „Európai Iskola”, és elindulnak az abból kifutó életművek, köztük Gyarmathyé. A korabeli sajtó – az 1948-as fordulat előtt járunk – nem esztétikai, hanem ideo­lógiai–politikai érvekkel ment neki a kiállításnak.

Ugyanitt Gyarmathynak önálló kiállítása is volt, kisebb kritikai visszhanggal, ugyanakkor  Beöthy Istvánnak köszönhetően ekkor még Párizsba is kijutott. Amikor 1948. áprilisában Kállai Ernő rendezésé­ben kiállítása nyílt a Képzőművé­szek Szabad Szakszervezetének helyiségében, Kállai azt írta Gyarmathyról, „festői képzeletének a szín az elsődleges éltető eleme”. A kiállításon vitaestet is rendeztek, ahol a főiskoláról Kondor Bélát is kishíján kirúgató Bortnyik Sándor, Pátzay Pál, Rabinovszky Máriusz és Pogány Ö. Gábor nekimentek az avatgárd művészeknek, s kiemelten Gyarmathynak.

Pedig csak festett

A festő életében kemény korszak kezdődött ekkor: a MÁV-nál vállalt állást, és húsz évig fizikai, majd hivatalnoki munkából kényszerült élni, csak hétvégén festhetett. (Mindeközben Korniss, Bálint és Ország Lili a Bábszínházban dolgozott.) Az ötvenes években Gyarmathy teljes izolációban festett, mégsem adta fel az igényt, hogy „belső vízióit” jelenítse meg, amelyek által kifejeződhet saját „gondolati tere”. Az 1957-es tavaszi tárlaton állíthatott ki újra, hamarosan azonban ismét kiszorította őket a figurális lobbi.

A hatalommal macska-egér harcot játszó Erdély Miklós, a bartóki modellt a képzőművészet nyelvére átültető Korniss, a félig megtűrt és zseniális Bálint Endre, a szorongásait vászonra festő, majd komoly életművet építő Ország Lili mellett  Gyarmathy, ahogy említettük – esztétikai értelemben – totális különutasként haladt tovább. Olyan határvonalat húzott a külső világ és a belső világ, a korszellem és a belső igény közé, hogy ennek a belső emigrációnak példáját rajta kívül nehéz megtalálni a képzőművészetben, talán Ország Lili belső vízióiból születő vásznaival állítható csak párhuzamba. Jellemző, hogy itthon még az enyhülés éveiben sem érvényesült, Lengyelországban azonban nagy sikerrel mutatkozott be térplasztikáival. Itthon kizsűrizték, de Gdanskban, Poznanban önálló kiállítása nyílt, utána Stuttgart, Brüsszel, Antwerpen következett. Egészen 1979-ig kellett várnia arra, hogy megkapja a Műcsarnokot, akkor robbant be a köztudatba. Mindez azonban abban az évben történt, amikor újabb paradigmaváltás következett a magyar művészetben. Utólag látható: ez nemcsak a prózafordulat éve volt, de ekkoriban indult a szentendrei Vajda Lajos Stúdió és a képzőművészeti életet (is) radikálisan felforgató A. E. Bizottság zenekar pályája is.

Nyilván nem lehet és nem is érdemes összemérni a Gyarmathy-féle festészetet és egy feLugossy-performanszt – csak azt érdemes leszögezni, hogy mire Gyarmathy méltó helyet kapott a kortársak közt, már megkezdődött az új fejezet. Ezen dolgozat keretei nem teszik lehetővé, hogy a 2005-ben, nyolcvankilenc évesen elhunyt (1990-ben amúgy Kossuth-díjjal kitüntetett) Gyarmathy Tihamér életművének 1979-től napjainkig tartó recepciótörténetét részletesen ismertessük, az azonban feltűnő, hogy míg Korniss, Vajda vagy Bálint neve a szélesebb rétegekig is elért, képeik minden, a korszakot bemutató nagykiállításon és számtalan önálló tárlaton is szerepelnek – nagyon helyesen – az ugyanolyan kaliberű Gyarmathy előtt mintha ma is tanácstalanul állnának sokan.

Pedig annál konzekvensebben, tisztábban, átgondoltabban és okosabban kivitelezett életmű, mint az övé, kevés van a magyar festészettörténetben. 

Kapcsolódó írásaink

Rozsda Endre-jubileum a Várfok Galériában

ĀGazdag ízelítő a diktatúrában felejtésre ítélt festő munkásságából – André Breton köreiben mozgott, több európai nagyvárosban együtt állított ki a szürrealistákkal