Aki nem félt, és mert különbözni

Legújabb munkája, A feltaláló Béres József életének egy szakaszát fókuszba állítva mutatja be a Kádár-kort, és tökéletesen rávilágít, hogy miért rohadt szét, majd omlott össze a szocializmus. Azért, mert a valóságot a végtelenségig nem lehet elhazudni, és azért, mert nem hagyták dolgozni azt, aki értett a hivatásához – Béres József ugyan itt maradt, de művészek, tudósok és szakemberek tömege hagyta el az országot ezekben az években.

A forgatókönyv az előzményeket illetően kissé bizonytalan: noha felvillan Béres József fiatalkora és házassága, mintha rögtön ugranánk is egyet, kimarad az 1920-ban Záhonyban született tudós generá­ciójának legmeghatározóbb élménye: a háború. (Pedig Béres József nemcsak hogy megjárta a frontot, de részben le is bénult.)

Valamikor a hatvanas években vesszük fel a fonalat, amikor a megyében már elismertté vált tudós (Gáspár Tibor alakítja, elég jól) állásajánlatot kap egy kutatói posztra. Érezhetően sok mindenen túl van már ekkor, felsejlik 1956, amikor egy Mátyus nevű népvezér (Seress Zoltán) kezéből kiment egy ávóst a lincselés előtti pillanatban. Az eset nem egyedi, és nemcsak azért szimbolikus, mert a szocializmustól érezhetően undorodó Bérest később majd az ismét köpönyeget fordító Mátyus üldözi éveken át mint rendszerellenes személyt, de azért is, mert a megmentési jelenet az első, amelyben megmutatkozik egy generáció etikája. Ez a generáció sem a kommunistákkal, sem a lincselőkkel nem közösködött.

A rendező elég körültekin­tően járt el a tudós mikrokörnyezetének kidolgozásakor: Székely B. Miklós a gondnokot, az egyszerű embert – az újra meg újra kirabolt „népet” – alakítja, kiválóan, a sokat tűrő feleséget Huszárik Kata játssza, a szakmájához nem értő, a párt által a kutatóintézet élére ejtett, Lenin-képpel a hóna alatt érkező intézetvezetőt Hatházi András formálja meg.

Gyöngyössy jó arányérzékkel mutatja fel a vidéki városka korabeli társadalmát is, fontosabb azonban, hogy sikerül éreztetnie: a feltaláló voltaképp nem a kisszerű kollégákkal vagy a vezetői székben ülő pártemberrel ütközik, hanem magával a bornírt rendszerrel, amelynek két legfőbb parancsa a „ne merj különbözni!” és a „félj!”

Márpedig a tudós – természetéből adódóan – akkor is a nagy felfedezés felé tart, ha direkt tiltva van neki a gondolkodás. Ha valóban eredményt akar elérni, nemcsak különböznie kell a többi kutatótól, de egy sereg szabályt is át kell lépnie, mint ahogy át kell lépnie saját kutatási területének határait is. Na ez az, amit az önkényuralmi rendszerek nem tolerálnak, leginkább azért, mert aki kilóg a neki kiosztott ketrecből, az voltaképp kontrollálhatatlan. Aki ellenőrizhetetlen, az szabad. Nem alattvaló, hanem ember, kritikus, gondolkodó, felelős lény.

Ezen a ponton ütközik össze újra és újra a rendszerrel Béres József, a rendszer pedig hol az ostoba főnök, hol az időközben fontos pártemberré lett Mátyus arcát viseli. Máskor a kiérkező rendőrökét, vagy személyesen Aczél elvtársét, aki parancsként javasolja neki az önkéntes emigrá­ciót mint megoldást, amit Béres József visszautasít azzal az egyszerű mondattal, hogy neki ez a hazája.

Mindeközben versenyt fut az idővel is. Készítményével, amelynek híre egyre terjed, először halálos beteg nővérén próbál segíteni – őt Für Anikó játssza –, majd mindenkin, aki hozzá fordul, annak ellenére is, hogy tudatában van annak, hogy tilosat cselekszik. A legproblematikusabb, ugyanakkor legizgalmasabb rétege a filmnek a pártállam ezerarcúságának érzékeltetése és a magyar értelmiség szerepének felvillantása a Béres-ügyben. Aczél György (Rancsó Dezső) cinikus-pragmatikus figurájáról nehéz eldönteni, hogy voltaképp segíteni akar vagy ellenkezőleg, Pozsgay Imre (Harmath Imre), noha magas pozíciójú pártember, pozitív szereplőként jelenik meg. Az egyértelműen a feltaláló mellé álló Nagy László költő – Trill Zsolt parádésan alakítja – pártállamhoz való viszonya legalábbis bizalmasnak tűnik, ugyanakkor karakán kiállásából egyértelmű, hogy pozíciójával okosan és tulajdonképpen becsületesen élt. A Béres mellett kiállók közt pedig felbukkan pél­dául Déry Tibor vagy Fejes Endre neve.

Elgondolkodtató ugyanakkor az a mondat, amellyel a szovjet elvtársakkal nagyon jó viszonyt kialakító Mátyust szereli le a filmben Pozsgay: „Kádár Jánost még te sem tudod megkerülni” – nyilván kétélű megjegyzés, de azért nem árt felidézni, hogy Kádár János ennek a mocsok korszaknak, amiben a film játszódik, a névadója, és 1956-ban szovjet tankokon érkezett vissza Magyarországra.

Néhány apróság azért szemet szúrhat a figyelmes nézőnek: noha az utakon hatvanas évekbeli járművek közlekednek, a történetben a gondnoknak tévéje van, ami aligha volt valószínű ekkor. Nem igazán korhűek a ruhák, máskor pedig összefolyik az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évek valósága, mondatai, érzete egy-egy jelenetben. Húsz év múlva ezek a szépséghibák persze valószínűleg nem fognak feltűnni senkinek, a történet pedig ezzel együtt is kellően árnyalt ahhoz, hogy egy jelentős életút és egy bornírt korszak hiteles dokumentuma legyen.