Egy durva zseni nyomában

Ha valamiért, hát Paul Gauguin emberként és művészként is radikális magatartásának hiteles bemutatásáért és a döntések mozgatórugóinak feltárásáért nagy elismerés illeti Az elveszett paradicsom nyomában – Gauguin élete és művészete a mozivásznon című film alkotóját, Claudio Polit, aki A művészet templomai című művészettörténeti sorozatban forgatta le a Gauguin-epizódot.

Adriano Giannini, a narrátor egyszerű díszletek között kezdi mesélni az 1891-es év történetét, amikor Paul Gauguin elindult a Csendes-óceán felé.

Házassága addigra tönkrement, dán felesége úgy vélte, hogy ő egy gazdag tőzsdeügynökhöz ment feleségül, és nem egy nincstelen festőhöz, Van Goghgal való barátsága tragédiába torkollt, ráadásul bretagne-i festői kísérleteiből is hiányzott valami: a tűz. Mert azt ugyan tudta, hogy az impresszionista festészeti út nem fejleszthető tovább, de azt nem, hogy mi a módja a „lényeg” láttatásának. Legfeljebb az apró festészettechnikai újítások mutattak rá, hogy valami készül, például a Toulouse-Lautrec is által alkalmazott „cloisssoné”, azaz a kontúros festésmód, aminek köszönhetően a kép minden eleme elképesztő energiát sűrít magába.

Gauguin, aki ugyan Párizsban született, de Peruban nőtt fel, tőzsdei pályafutása előtt pedig bejárta a tengereket kereskedelmi utazóként, tudta, hogy mit keres.

Olyan külső tájat, amely megfelel belső festői tájának. Ahol az emberek nem vettek fel rejtőzködő színeket, szürkéket, tört árnyalatokat, ahol nem hamis és illuzorikus a világ, mint az azokban az években épp világvárossá váló Párizsban, amelynek fényéről és erkölcstelenségéről remek körképet rajzoltak olyan művészkollégák, mint a Gauguin nagyságát amúgy azonnal felismerő Émile Zola vagy Marcel Proust. Az a Párizs, amelyet gazdag emberként a legmélyétől a legtetejéig jól ismert, kiélt volt, mohó, romlott és – ahogy Lautrec kolléga tanúsította – izgalmas. Gauguin azonban tisztaságra vágyott. Olyan földre, ahol tiszták a színek.

Amikor először megérkezett Tahitire – amelynek jelenkori arcát remek vágóképekkel illesztette a történetbe a rendező, és amelyből még most, a kétezres évek második évtizedében is árad valamiféle varázs –, azonban csalódott. A francia gyarmatosítók mindent megtettek, hogy tönkretegyék az idillt, és rákényszerítsék kultúrájukat a helyiekre. Ezért a festő a sziget egy csücskébe húzódott.

A megszólaló művészettörténészek egyike ugyanakkor jól látja, hogy Gauguin a szakma és a közönség által továbbra is Európához volt láncolva. Akármilyen festői kísérletbe kezdhetett, elszegényedve, minden kötelékét elszakítva; az eredményt csak Párizsban mutathatta be. Ezzel magyarázható, hogy a képeket rendszeresen hazaküldte, majd, amikor korábbi betegségei erőt vettek rajta, maga is visszaindult.

Csak épp Párizs már nem fogadta be. Festőként, emberként is megbukott. A Paradicsomban nem vitte végig a kísérletet, a világvárosban már nem kellett. Logikus döntés volt, hogy visszaindult. Ekkor azonban az idősödő, a szifilisz miatt egyre rosszabb állapotban lévő művésznek már energiája nem volt ahhoz, hogy ezt a világot vászonra vigye.

A kegyelem útjai azonban eléggé kifürkészhetetlenek. A sebei kiégetésére használt arzénnal felmászott egy hegycsúcsra, majd az egészet bevette, hogy véget vessen az életének – ismét egy radikális döntés –, de túlélte. Ekkor, majdhogynem idős emberként kezdte el festeni az utolsó időszak nagy vásznait, az életmű legfontosabb részét. Ezeken a vásznakon már nincs semmi Párizs visszfényéből, sem a vergődő emberből, sem a kétségekből.

Ezeken valóban csak a lényeg van ott – amit Gauguin az utolsó években elképesztő tempóban rögzített. Többen elmondják a filmben, hogy láthatóvá tette a csendes-óceáni mitológiát, ennél azonban alighanem többet tett: a világon először ő mutatta fel az ősi, elsüllyedt, bibliai, a teremtéskori világot az európai festők közül.

Az elveszett Paradicsom persze nem Francia-Polinéziában van: abban van, ahogy a világot érzékeljük. Csak épp az úgynevezett civilizáció keretei közt már esélyünk sincs rá, hogy úgy érzékeljük, ahogy az a maga valójában öröktől van és volt.

Aligha téved az a szakember, aki a filmben – amelyben amúgy megszólalnak a festő szigetvilágbeli leszármazottai és egy műgyűjtő is –, azt állítja: Gauguin sikerének legalább részben az az oka, hogy megtette, amire a civilizált emberek nagy része csak vágyódik: kiszállt az egészből.

A művészi és emberi kísérlet lenyomatai, a nagyvásznak ma javarészt az Egyesült Államok gyűjteményeiben vannak. A film nagy erénye, hogy a New York-i Metropolitan Museum of Art, az Art Institute of Chicago, a washingtoni National Gallery of Art és a bostoni Museum of Fine Arts Gauguin-gyűjteményeibe is bepillantást enged, a mozivásznon hatalmasra nagyítva pedig nyers brutalitással tűnnek fel egy zseniális életmű darabjai.