Kultúra
Festő Párizsban, Pesten és a földi pokolban
Farkas István életmű-kiállítása nemcsak a két háború közti Magyarország egyik legnagyobb képzőművészének állít emléket, de egy tipikus korabeli polgári sorsot is bemutat

Farkas István pályaívének csúcsa a párizsi korszak, a húszas-harmincas évek volt. Noha a „mi lett volna ha” kérdése általában nem tehető fel művészettörténeti kontextusban (sem), kijelenthető, hogy a Matisse-szal, Giacomettivel, Delaunay-vel kiállító „Étienne Farkas”, aki az École de Paris megbecsült tagja, és akiről a Paris Soir, a La Revue de France, a Chroniques du Jour vagy a Montparnasse cikkezik, abban a pillanatban választott a ma legismertebb, Párizsban vagy általában a nemzetközi színtéren befutott művészekétől eltérő sorsot, amikor – családos emberként, kényszerből – úgy döntött, hogy elhunyt apja helyébe áll a Singer és Wolfner kiadó élén, és 1932-ben hazatelepült.
A Párizsig tartó szakaszt, a párizsi szakaszt és az „azutánt” érzékenyen különíti el a kiállítás kurátora, Kolozsváry Marianna a Nemzeti Galéria Kihűlt világ. Farkas István (1887–1944) művészete című kiállításán.
Farkas erősen nemzeti érzelmű, Tisza-párti családban nőtt fel – emlékeztet a katalógusban olvasható tanulmányában Markója Csilla. Apja vagyonos nagypolgár volt, self-made man, akinek erős egyénisége hatott a fiúra, lázadást szítva benne. A korán anya nélkül maradt gyerek apja árnyékában nőtt fel, később beszélt róla, hogy apja zsarnoki természete és szeretetképtelensége miatt örökös félelemben élt.
Apját, aki apának nem, de kultúrembernek érzékeny volt, ugyanakkor szerződés kötötte Mednyánszky Lászlóhoz és Rudnay Gyulához is – Mednyánszkytól a későbbi festő pedig nem keveset tanult, már 13 éves korától. Az apa kiadóvállalata, a Singer és Wolfner kiadásában megjelenő Művészet szerkesztője, Lyka Károly úgy emlékezett, a báró először a természetbe vitte magával a fiút, aki hamar megkedvelte mellette a természetábrázolást, a valódi revelációt azonban az első párizsi út jelentette számára (lásd később.)
A művész a gépháborúban
Mint generációja oly sok tagjának, neki is az első világháború jelentette a gyermekkor végét: önkéntesként került a frontra, mesterével, Mednyányszkyval ellentétben nem hadifestőnek, hanem katonának. A kiállítás a különféle harctereken használt vázlatfüzetei és naplói segítségével idézi meg ezeket az éveket – látható, hogy valódi művek nem igazán, skiccek és gondolatok annál inkább születtek a hosszú 19. századot lezáró háború alatt Farkas keze nyomán – hiba lenne azonban a katonatársakról vagy a parasztokról készült skiccek előtt továbbhaladni. Nemcsak az látszik rajtuk – és a naplókból –, hogy milyen traumatikus hatással volt egy generációra a háború, de az is, miként alakul Farkas látásmódja, hogyan gyakorolja a látszat mögötti lényeg rögzítését, ami lehet egy-egy jellegzetes mozdulat, egy jellegzetes, a személyiséget néhány vonásra redukáló portré vagy más. A háború nemcsak festőként, de emberként is átformálta. Leszámolt apja árnyékával, levelet írva neki – amelyet hosszan idéz az említett tanulmány –, kifejtve: „hogy festő lettem annál az aktusnál talán az akaratom nyilvánulása volt a fontos s nem a festés. A háborúba menetelnél szintén.” Itt érdemes megállni egy pillanatra – noha a korai rajzokon is látható, hogy Farkas kifejezetten „tehetséges” volt fiatalként, a nagy képeknek még az ígérete is hiányzik az első szekcióban – mintha egészen a második Párizs útjáig kellett volna várnia ahhoz, hogy egyáltalán merészelje úgy látni a világot, amely látásból egyedi művészet születhet.
Farkas azonban csak az apjával akart leszámolni – és nem az apja világával. Generációjának megannyi tagjával szemben polgár maradt, rendszeretetéről például általában megemlékeznek kortársai, hozzátéve, hogy műterme olyan volt, mint egy laboratórium.
A háború előtti rövid párizsi szakaszról, majd a két világháború közti párizsi évekről szólva a katalógusban Lydia Harambourg emlékeztet, hogy a művészek nem „okulásért, nem sztereotípiák elsajátításáért” mentek Párizsba, hanem a szabadság légköréért. A város a maga kozmopolita módján mindenféle hatást összeolvasztott a szabadiskolákban és a kávéházak teraszán. Aicha, az egyik legismertebb modell ugyanúgy pózolt Modiglianinak, mint Farkas Istvánnak és Foujitának, de korántsem csak a képzőművészek alkották ezt a tágabb értelemben is értelmezhető párizsi iskolát, hiszen az irodalmi kör Apollinaire-rel, Cocteau-val és Tzarával, a zeneszerzők társasága Satie-val és Honeggerrel, szintén csatlakozott. Farkas például Rainer Maria Rilkével lakott egy házban. Először a háború előtt, 1912-ben érkezett a francia fővárosba, ahol a La Palette Akadémiára járt – ekkor már túl volt a Mednyányszky-féle oktatáson és egy 1906-os nagybányai tartózkodáson, túl a Fényes Adolf-iskolán és egy olasz tanulmányúton – de épphogy csatlakozott a párizsi kubista mozgalomhoz, már haza kellett térnie a háború miatt, mint ellenséges ország állampolgárának, sőt az 1915-re tervezett kiállításának anyagát a francia hatóság elkobozta és elárverezte.
Európa újra
A háború után a művész 1924-ben tért vissza újra, abban az évben, amikor először önálló kiállításon mutatta be a képeit a budapesti Ernst Múzeumban.
Farkas mintha ekkor érkezett volna meg igazán: csatlakozott Marie Vassilieff társaságához, amelynek tagjai mások mellett Picasso, Matisse, Soutine és Modigliani voltak, és kísérletezni kezdett. A festés mellett díszletet tervezett, majd „babaportrékat” kezdett csinálni ismerőseiről, ahogy Harambourg írja, ezek nem egyszerű karikatúrának készültek, de egyenesen afféle „voodo-babáknak”, amelyeket afrikai jelmezekbe öltöztetett. Ennek ellentmond, hogy ekkor jelenik meg a Farkas-vásznak egyik legjellegzetesebb vonása: a puritanizmus és a rend. „A teret tisztán osztotta fel és rendezte el” – írja a tanulmányszerző, hozzátéve, hogy Farkas csendéletei a „rend bűvöletében” születtek. Ekkor már rendszeresen cikkeztek róla a francia nyelvű lapok Brüsszelben, majd Párizsban is.

A húszas évek sok változást hoztak számára: egyrészt az olajfestéket temperára cserélte, amivel egészen egyedi hatást ért el, másfelől 1929-ben megjelent az André Salmonnal közös kötete, amelyet pochoirtechnikával készült művei illusztráltak. Salmon a lényegre tapint, amikor azt írja, Farkas színvilága egyszerre szelíd és rettentő, mint Veroneséé, és sokszor „panaszos”, mint Delacroix-é.
Talán nem tévedés, hogy a Magyarországon útját kereső művész voltaképp Párizsban született meg – a szomorú gyerekkor, a kezdettől melankolikus természet, a háborús sokk, a párizsi iskolák, Párizs szabadsága és a fasizálódó Európa sötét légköre, valamint egy mindezeken edzett, mindezekből következő sajátos látás- és ábrázolásmód együtt olyan konstellációt alkotott Farkasban és Farkas körül, amely egy teljesen egyedi művészi oeuvre-ben teljesedett ki.
Amint arra S. Nagy Katalin tanulmányában felhívja a figyelmet, a művésznek 1930 és 1934 között – a párizsi időszak utolsó két éve és a hazatérérés első két éve – készültek azok az alkotásai, amelyeket a legtöbbet idéztek, idéznek: a Szirakuszai bolond, a Fekete nők, a Vörös asztal, a Fiatal részeg költő anyjával, a Vihar után és a Végzet. A művészettörténész felhívja a figyelmet arra is, hogy Farkas ebben az időszakban szokatlanul nagy vásznakat komponált, mintha eleve nem lakásokba, hanem gyűjteményekbe, az örökkévalóságnak szánta volna őket. Ekkor örökítette meg André Kertész is párizsi műtermében.
A hazatérés után
Harambourg is figyelmeztet ugyanakkor, hogy az 1932-ben, apja halálakor hazatérő, és a kiadó igazgatását vállaló Farkas művészetében valami megváltozott a hazatérése után – annak ellenére, is, hogy egy ideig még visszajárt Párizsba. S. Nagy Katalin a katalógusban idézi Farkasnak azt a levelét, amelyben a festő azt írja: „apám meghalt, és vele, azt hiszem, a festő életem is”. Három évig nem állt módjában festeni, annyira lefoglalták a kiadó ügyei. Az 1885-ben alapított vállalatot átszervezte, albumokat adott ki – mások mellett Csontváryról és Mednyánszkyról –, illetve megjelentette az Új Idők lexikonát 14 kötetben. Gyarapítani kezdte apja műgyűjteményét is, amelybe ekkor kerültek be Egry József és Nagy István, vagy Dési Huber István vásznai.
Mindeközben azonban nemcsak festőként kellett kényszerszünetet tartania, de házassága is tönkrement, a párizsival szemben a magyar képzőművészeti élet – szokás szerint – nem fogadta be, egyedül Egry Józseffel barátkozott össze Balatongyörökön. (Ugyanakkor, és ez lényeges, a festőtársadalom nagyjai 1938-ban nemcsak tiltakoztak a zsidótörvények ellen, de Bernáth, Márffy, Vaszary, Vilt, Szőnyi is rész vett az életmentő hamis papírok gyártásában, amelyekkel több művészt megmentettek – emlékeztet S. Nagy.) Annak ellenére, hogy 1936-ban önálló kiállításon mutatta be 129 művét, Farkas ekkoriban írt levelében megerősítette, hogy a benne élő festő „meghalt, vagy alszik”.
A magyarországi, utolsó években Farkasnak az a szigligeti villa volt a menedéke, amelyet 1937-ben építtett. Farkas itt alkotta meg az életmű utolsó darabjait. A szigligeti képeket külön szakaszban mutatja be a kiállítás, az utolsó képeket 1943-ban festette a művész. Ezeken a vásznakon újra megjelentek a valós tér-időből kilépett, álomszerű tájakon megjelenített figurák. S. Nagy Katalin teljes joggal állapítja meg, hogy az utolsó szakaszban festett képek (Sétány, Idegen nő) a párizsi korszak „szellemi társai” – ugyanakkor talán nem tévedünk, ha úgy véljük, a magyarországi képeken már nincs meg a párizsi fény és levegő vagy az egyik leghíresebb kép, az 1930-as Szirakuszai bolond ragyogása. Sötét, szorongással teli, profetikus, szomorú vásznak az utolsók.
Az 1939-ben kitört második világháború és a zsidótörvények súlyosan érintették a könyvkiadót is, kisebb-nagyobb megszorításokkal azonban egészen 1944-ig tudták működtetni azt. A hatóság 1938-ban például ellehetetlenítette a Magyar Művészet további megjelenését, 1941-ben pedig a kiadó kénytelen volt elbocsátani zsidó munkatársait és a zsidó származású írókkal is szerződést kellett bontaniuk, 1944-ben pedig neki magának is távoznia kellett a cég éléről – mielőtt azonban ezt megtette volna, a kasszában lévő pénzt Farkas szétosztotta az üldözött alkalmazottak között.
A barátai már 1943-tól kérlelték a festőt, hogy hagyja el Magyarországot, amit ő elutasított – hamis biztonságérzetéről tanúskodik az a fotó is a kiállításon, amely a művészt Svájcban, síelés közben mutatja ebben az évben.
A sárga csillagot, amikor azt kötelezővé tették, 1944 áprilisában Farkas maga varrta fel a ruhájára. A német megszállás után azonnal elhurcolták mint zsidó származású „újságírót”, és előbb a Rökk Szilárd utcai toloncházba vitték, majd Auschwitzba deportálták. Herczeg Ferenc, az Új Idők szerkesztője ugyan levelet írt Horthy Miklós kormányzónak, hogy az első világháborús hőstetteiért és a magyar kultúráért végzett munkája okán mentesítsék, de a felmentés későn érkezett meg. Farkas Istvánt, a párizsi iskola kiemelkedő művészének induló, a magyar festészettörténetet az egyik legfontosabb fejezettel gazdagító festőt gázkamrában gyilkolták meg. Feleségét, Kohner Idát a Dunába lőtték.
A kiállítás utolsó üres termében három levelezőlapja látható. Az utolsó levél 1944. június 23-án íródott a kecskeméti téglagyárban Herczeg Ferencnek, kétségbeesett segélykiáltásként. Későn.
A Singer és Wolfner kiadó és könyvesház története
A Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.-t Singer Sándor és Wolfner József alapította meg 1885-ben. A kiadóként és könyvkereskedőként is működő cég adta ki mások mellett Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Ignotus műveit. Hozzájuk kötődik az Egyetemes Regénytár is, amelyben a magyar szerzőkön kívül például Conan Doyle vagy Thomas Mann is megjelent magyarul. A kiadó figyelmet fordított a szép borítókra is: a legtöbbet Mosonyi-Pfeiffer Hellmann tervezte és rajzolta. Üzletük, a Singer és Wolfner könyvesház az Andrássy út 16. alatt működött 1912-től, érdekessége egy, a magyar koronát formázó csillár volt. A Singer és Wolfner kiadásában jelent meg a két világháború közti polgárság kedvelt lapja, a Herczeg Ferenc szerkesztette Új idők, a Lyka Károly szerkesztette Művészet, illetve a Magyar lányok és az Én újságom, előbbinek a korban népszerű Cilike-könyvek szerzője, Tutsek Anna volt a főszerkesztője, míg utóbbit Pósa Lajos szerkesztette.
Félbetört művészsorsok nyomában
Ámos Imre, Basch Andor, Beck O. Fülöp, Farkas István, Fényes Adolf, Gelléri Andor Endre, Goldmann György, Gyopár László, Halász Gábor, Jándi Dávid, Karácsony Benő, Kemény Simon, Nádor Mihály, Kuti Sándor, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Szomory Dezső és Weiner László sorsát idézi meg a Magyar Nemzeti Galéria azon a kiállításon, amelyet Soá címmel a Farkas István-tárlat kiegészítéseként rendeztek meg. A 75 évvel ezelőtti vészkorszak áldozatainak életpályáját megjelenítő installációt egy Kertész Imre- és egy Pilinszky János-idézet vezeti be: „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist” – írta a Nobel-díjas magyar író. Pilinszky Jánossal a kurátor, a Petri Lukács Ádám Adorno híres kijelentésére reflektál: „A keresztrefeszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad” – figyelmeztet a költő.