Lélektani regény 1878-ból

A kultúrtörténet egyes fejezetei­ben időről időre megváltoznak a hangsúlyok. Addig margón lévő művészek, korszakok jönnek divatba – a legjobb példa az évszázadokra elfeledett, ám az előző századfordulón újrafelfedezett El Greco –, máskor mozdíthatatlannak tűnő kősziklákról derül ki, hogy már nem tud velük mit kezdeni a mai emberek egy része. Ami a magyar irodalmat illeti, sok olyan kincse van, amely megérdemelné a nagyobb figyelmet. Van egy komplett ilyen korszaka is: a nemzeti romantika irodalma és a Nyugat 1908-as megjelenése közti intervallum, Vajda János, Ambrus Zoltán, Petelei István, Gozsdu Elek, Bródy Sándor és Asbóth János pár évtizede. Amely természetesen nem kronológiailag illeszkedik a két, fent megjelölt korszak közé, sokkal inkább ízlésben, világképben, megszólalásmódban – hiszen Ambrus például
1932-ig élt, publikált a Nyugatban, a romantikus Jókai pedig sikereit Asbóth modern lélektani regénye megjelenésének idején aratta.

Ennek a korszaknak az egyik legfontosabb műve az 1876-ban befejezett, és 1878-ban kiadott Álmok álmodója, Asbóth János (1845–1911) könyve, az első magyar Velence-regény. Amely – érdemes belegondolni – egy évben jelent meg Zola
Rougon–Macquart-regényciklusának Szere­lem című kötetével, nem sokkal Flaubert 1857-es Madame Bovaryja után, akkor, amikor Jókai épphogy kiadta az Egy az Istent és a Névtelen várat.

A százhetvenöt éve született Asbóth János regénye korszakhatárt jelöl

Forrás: Wikipedia

Asbóth radikálisan máshogy és másról szól, mint korának magyar irodalma. Bár a mű újrafelfedezője, Németh G. Béla a dezilluzionizmus kulcsszavának jegyében rokonítja Az álmok álmodóját Arany László A délibábok hőse (1872) című művével, valamint Beöthy Zsolt regényei­vel, Darvady Zoltán gyermekkora és szomorú véget érő velencei szerelmének története olyan megdöbbentően modern módon mutatja fel a szenvedő ember pszichéjét, hogy a regény újraolvasásakor erőltetettnek tűnik ez a párhuzam. A könyv két részből áll: az első egységben a főhős beszámol a legsötétebb Bach-korszakra, az 1848-49 utáni megtorlás idejére eső gyermekkoráról és a kiegyezés éveire eső, csalódásokkal teli fiatalkoráról, míg a második részben Velencébe menekülvén találkozik egy magyar származású énekesnővel, akivel szerelembe bonyolódik, hogy aztán az utolsó pár oldalon leszámoljon mindennel. A két történetrészt a karcsú, kétszáz oldalt sem kitevő regényben négy „könyvre” osztotta a szerző, akinek a negyedik, a „Darvady Zoltán mindent elveszít és mindennél többet nyer” című részre azonban érezhetően elfogyott az energiája. Joggal teszik szóvá többen, hogy a zárlat lélektani hitelessége és kidolgozottsága nem ér fel a könyv előző részeihez.

Az első oldalakon Velencében járunk, a „nem is e világról való városba” menekül a kiábrándult szerző, aki ebbe a „ronda pompába” viszi „elhibázott léte” terhét. Ahogy a mestrei hídon, a tenger közepére épített átjárón begördül a vonata, elkezdődik az emlékezetben a második könyv, amely egy koravén kisfiú 1850-es évekbeli gyermekkorától a kiegyezés utáni évekig tart. Az önéletrajzi szál tagadhatatlan: a szerző apja, Asbóth Lajos a szabadságharc tábornoka volt, akit a fegyverletétel után halálra ítéltek, majd az ítéletet tizennyolc évi várfogságra változtatták, végül 1856-ban kapott kegyelmet, 1861-től azonban a bécsi titkosrendőrség besúgója volt. „Nem emlékszem, hogy boldog lettem volna” – mondja gyermekkoráról Darvady, vagyis Asbóth, hozzátéve, hogy egy olyan generáció tagja, amelyet a forradalom „megfosztott az atyától”. Az ideges, értelmes, szomorú gyerek jobb híján a forradalom emlékezetébe és a hazaszeretetbe kapaszkodik – a padláson rejtegeti a család a forradalmárok viseletét –, azonban a nemeslelkű kamasz már kénytelen felismerni, hogy a passzív rezisztencia által megbénított ország korántsem egyszínű. Nemcsak a forradalmárok öröksége, de az alacsony, aljas eszmék is élnek, amelyeknek paradox módon a kiegyezés kínál majd lehetőséget a kibontakozásra.

A külföldi egyetemről hazatérő fiú hamarosan szembesül azzal, hogy egy olyan országban él, amelyben „a főváros inkább a gondolkodásmód s az érzelmek nemességét támadja meg, míg a vidék a szellem s az ízlés korlátoltságát, a modor durvaságát táplálja, úgyhogy a veszélyből a legnemesebbek s a legszerencsésebb természetűek is csak nehéz önnevelés után gázolnak ki épségben évek után”. Darvady, ahogy a zürichi egyetemről hazatérő Asbóth is – mindketten mérnökök – a hazáért óhajtott volna élni, azonban hamar szembesült vele, hogy sem publicistaként, sem államférfiként nem játszhat a saját erkölcsi nívóján ebben a közegben.

„Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy (…) azt kívánják tőlem, hogy ne az én eszméimet, hanem másnak az eszméit írjam” – mondja a keserű tapasztalatokról, aztán a politikai pályafutásról is megemlékezik, mondván, ahol a korteskedés és a haszonszerzés mozgatja az elitet, nem a haza üdve, ott ő nem kíván a „rohadás közepette megállni”. Nem akar vármegyét és szavazót venni. Asbóth egyébként aztán 1887-ben mégis képviselő lett, ám 1900-ban lemondott, s tudósként vonult vissza. Bosznia és Hercegovina című könyvéért az MTA-tagságot is elnyerte.

A harmadik könyv kezdetén térünk vissza a kiindulópontba: ez a kiábrándult férfi érkezik Velencébe valamikor az 1870-es években. Noha a Bach-korszak érzete és a kiegyezéshez vezető évek, illetve a főhős illúzióvesztése, lelki terheinek növekedése is elég plasztikusan jelennek meg a regényben, a korabeli Velence úgy tárul elénk Asbóth szövegéből, mintha filmet néznénk. Irma (művésznevén: Mira), az énekesnő felbukkanásáig Darvady voltaképp a városba szerelmes, egész csalódottságát, szomorúságát, elfojtott hazaszeretetét és megtört alkotókedvét feledni látszik egy Bellini-Madonna látványától, hiszen, ahogy írja: „Ha Velencéből nem maradt volna reánk semmi más, csak a festészete, akkor is tudnunk kellene, hogy a velenceiek igazi világkereskedők, de egyúttal és nem kevésbé: igazi arisztokraták is voltak”.

A korabeli Florian kávéház zaja, a Biblioteca Marcianában dolgozó helyi barát és a jelmezbál, a Cavalchina titokzatossága lassan átmossa a főhős lelkét, amely mielőtt még felszabadulna, byroni sötét búval hajol bele a pusztító szerelembe. Az énekesnő sorok közt kibomló keserű sorsa és abból adódó kegyetlensége – ez az, amit nem szoktak észrevenni a regényről szólva – különös értéke a könyvnek, hiszen a magyar irodalomban Asbóthé az egyik első lélektani értelemben is hiteles nőalak, aki meglehetősen távol áll a romantikus regények egysíkú ideáljaitól. Irma egyszerre ártatlan, védtelen, gonosz és számító, mindeközben művészként olyan társadalmi státusa van, amely a korban legalábbis szokatlan. A két ember élet-halál harca a szeretetért és a szerelemért, majd a szomorú befejezés voltaképp regényt képez a regényben, és nemhogy a huszadik, de a huszonegyedik században is kortársnak tűnik. A felemás befejezésről, amelyben Darvady anyja sírjához érkezik haza, elhatározván, hogy újra kilép a világba, már szót ejtettünk. Az addig modern könyv az utolsó lapokon – mintha a szerző visszaért volna az időutazásból – megtér saját korához, miközben mindazzal, amit addig megírt, utat is nyit: Krúdynak és Kosztolányinak.

Noha a viszonylag kis terjedelem nem sejtet korszakalkotó művet, ha számba vesszük, hogy az Álmok álmodója nemcsak Velence-regényként, lélektani műként, de a Bach-korszakról és a kiegyezés előtti évekről szóló dokumentumként is számontartható, akkor be kell látnunk: Asbóth ezzel a könyvvel – amely az egyetlen regénye – mégis korszakhatárt jelölt ki. Az pedig, hogy fájdalmasan szép zeneiségű szövegről van szó, amelyben Asbóth a régi és a modern magyar nyelv határán teremtett szuverén prózastílust, már csak ráadás.