Kultúra
Granadától az antik Rómán át a reneszánsz Itáliáig
Owen Jones százötven éve írt Ornamentika – Népek, korok díszítőelemei című munkája ma is alapmű
A gyűjtemény a viktoriánus Anglia meghatározó stíluskalauza volt, és az ókori Egyiptomtól a korabeli brit épületekig tekintette át az egyes építészeti korszakokban alkalmazott díszítőelemeket. A szerző színes metszetekkel is szemléltette a különféle korokat.
A magyar kiadás – a fordító Varga Zsuzsa – a már modernizált britet vette alapul, amelynek szerkesztői a több mint százötven éves szöveget az olvashatóság érdekében kissé átszerkesztették, és jegyzetekkel is ellátták.
Az amúgy építész Jones eredetileg az 1851-es londoni világkiállításra állította össze a gyűjteményt. Célja az ízlésformálás volt. Könyvformában végül 1856-ban jelent meg a mű, amelyet az Atheneaeum című folyóirat úgy jellemzett, hogy „annyira szép, hogy akár az angyalok ábécéskönyve is lehetne”. Mint arra Ian Zaczek az előszóban felhívja a figyelmet, a munka nemcsak a nagyközönség körében volt sikeres, de a tizenkilencedik századi angol és amerikai formakultúrát gyökeresen megújító Arts and Crafts mozgalom tagjai is használták, sőt Frank Lloyd Wright is ismerte.
A mű a szerző általános érvényű megállapításaival indul, aki tételszerű felsorolásban fogalmazza meg nézeteit az építészet és a díszítések viszonyáról, a harmónia mibenlétéről, a színekről vagy épp a fém (arany, ezüst) és a színek viszonyáról. Innentől kronologikusan és kultúránként is halad: az első fejezetben a barbár törzsek díszítőelemeit, majd az óegyiptomi kultúráéit veszi sorra. A mintakönyv egyes részeiben a reprodukciók, a képek előtt egy-egy tanulmány kapott helyet. A képeken ugyanakkor végigkísérhetjük például, hogy miként lesz a lótusz természethű ábrázolásából szimbólum, vagy hogy a korban a meginduló egyiptológiai kutatások milyen – máig használt – mintákkal ajándékozták meg az európai kultúrát.
Külön fejezet foglalkozik az asszír és perzsa díszítőelemekkel – egész oldalpárt szentel például a magyar mitológiából is ismert életfának –, és természetesen külön részt kaptak a görögök és a rómaiak is, csakúgy, mint a kultúrák határán létrejött Bizánc. Mai szemmel, a Bizánc-kutatás azóta létrejött megannyi dokumentumát ismervén az olvasó elcsodálkozhat a szerző bizonytalankodásán, amikor azt írja, kevés a forrás ahhoz, hogy teljes képet adjon a bizánci díszítőművészetről. Persze a képanyag itt is lenyűgöző, csakúgy, mint az arab és a török motívumokról szóló egységekben. Jones – nagyon helyesen – külön fejezetben vizsgálja a mór díszítéseket az Alhambrát fókuszba állítva (korábbi kutatásai során vagyona egy részét is feláldozta, hogy leírhassa és felmérhesse a granadai épületeket). Érezhető, hogy a korszakba a többinél jobban belemerült, a fejezet aránytalanul hosszú a többihez képest, ám a szerző meg is győz közben, elemről elemre, külön vizsgálja a színeket, formákat, fonatmintákat – ha pedig valaki mélyebben érdeklődni kezdene a téma iránt, annak ajánlható Jones korábbi műve, a téma monográfiája. (Jules Gouryval, egy francia építésszel mérte fel a területet 1834-ben, Goury időközben bekövetkezett halála után Jones pedig kétkötetes monográfiát adott közre.)
A perzsáktól az indiaiakig és a kínai ornamentikáig haladunk tovább, majd a keltákon át jutunk el a középkorig és a reneszánszig – érdekes, hogy a középkori fejezetet a fent említett Wright saját bevallása szerint is másolta tanulóéveiben. Jones néha túlszalad voltaképpeni tárgyán, és olyan – azóta széles körben elfogadott – művészettörténeti nézeteket is belecsempész a szövegbe, minthogy Itáliában voltaképp már azelőtt érezhető volt az ellenállás a gótikus formavilággal szemben, hogy megkezdődött volna a reneszánsz korszaka – ennek igazolására Cimabue és Nicola Pisano munkáit hozza fel.
Az olasz reneszánszból az Erzsébet-kori Angliába ugrunk, majd vissza Itáliába, amelynek 16. századi művészetét Jones külön fejezetben vizsgálja, végül egy általános fejezet következik a levelek és virágok díszítésként való alkalmazhatóságáról.
Owen Jones műve, noha, ahogy említettük, százötven éves, a modernizált kiadásnak köszönhetően jól használható kézikönyv ma is – egy valamire való könyvtár alapdarabja.
