Könyvmustra a nagy ostromról

A hetvenöt évvel ezelőtti sorsfordító eseményről idén is több munka jelent meg. Azoknak, akiket háborús szerepvállalásunk nemzeti szempontból érdekel, ajánlott olvasmány az Etalon Kiadónál megjelent Budapest ostroma 1944–45 – Források Budapest ostromának történetéből II. kötete, amely a néhai Hingyi Lászlónak a rendszerváltás előtti évtizedekben katonákkal és civilekkel készült interjúiból, feljegyzései­ből áll, és számos különlegességet tartalmaz. A könyvet Mihályi Balázs, a Budapest ostroma 1944–1945 kutatócsoport egyik tagja szerkesztette, akinek szintén új könyve jelent meg Emlékek Budapest ostromáról, a kitörésről és a hadifogságról 1944–1945 címmel. Mindkettő érdekfeszítő olvasmány, de a jegyzetapparátuson még van mit csiszolni, mert azt csak szakmabeliek tudják értelmezni, míg a lelkes olvasók kevésbé.

A Jaffa Kiadó jegyzi Ungváry Krisztián Hősök? című munkáját, amelyben a budapesti csata német katonai elitjét vette górcső alá, 123 személy életútjáról írt. Igen sajátosan értelmezte a katonai elit fogalmát, amelybe a tábornokok, a seregtestparancsnokok, a törzstisztek és a vezérkari tisztek tartoznak, de nála olyanok is szerepelnek, akik tiszthelyettesek, tisztesek vagy közemberek voltak, ám magasabb kitüntetésben részesültek. Már az előszóban felbukkan az ellenzéki kormánykritika, s e beállítottság végig nyomon követhető, csakúgy, mint a nyugati fősodorra jellemző szembenézés és a mai tudásunk szerinti, eleve elítélő szemléletmód. Igyekezett a személyek nemzetiszocialista beállítottságát vagy népirtásban való részvételét bizonyítani, de ezeket többnyire csak vélelmeként írhatta le. Sokatmondó a Vaskereszt lovagkeresztjével kitüntetett Hellmut Bunge százados által megfogalmazott alapigazság, amelyet maga is idézett: „El akarjuk felejteni a régi háborús időket, annál is inkább, mert ennek történetét úgyis a győztesek írják.” Korábbi álláspontját bírálta felül a kitörők háborús bűnössége tárgyában, kijelentve, csupán pár tiszt vádolható meg ezzel, míg az SS-katonák többsége – köztük a magyarországi svábok e téren ártatlanok voltak.

Szintén e kiadó jóvoltából vehető kézbe Veszprémy L. Bernát Gyilkos irodák című kötete, amely a magyar államapparátus holokausztban való részvételét taglalja. Végső konklúzióját olvasva, miszerint „a magyar közigazgatás holokausztban érintett alkalmazottjai tettestársak voltak egy népirtásban”, azt gondolhatjuk, hogy egy 1989 előtti könyvvel van dolgunk. A sztálini és benesi hagyományok nyomán a szerző igyekezne visszahozni a köztudatba a bűnös nemzet terminust: családtagjaikkal együtt most „csak” egymillió magyart vádolt meg. Idővel sorra kerülnek a honvédek, a munkások, a parasztok és a teljes akkor élt magyar társadalom. Ezt évtizedeken keresztül sulykolták belénk a magyarul beszélő moszkoviták, a mostani új történészgeneráció pedig úgy látszik, ismét elővette. Ami legalább akkora esztelenség, mintha valaki második világháborús kézigránáttal állna neki zsonglőrködni.