Üzenet

Az organikus építészet összhangot igyekszik teremteni a természet és a saját, emberi természetünk közt – mondja Turi Attila Ybl-díjas építész, a Magyar Építész Kamara alelnöke, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti tagozatának vezetője. Makovecz Imre tanítványával és egykori munkatársával, aki december 13-án ünnepelte hatvanadik születésnapját, az általa is őrzött szellemi hagyatékról és pályafutásáról beszélgettünk.

– Makovecz Imrét vallja mesterének, évekig együtt is dolgoztak. Mekkora teher az ő öröksége egy építésznek?

– Nekem egy ilyen stílusteremtő építész mellett dolgozni – és stílus alatt nem formát értek, hanem gondolkodásmódot, amelyből a stílus fakad – rendkívül nagy megtiszteltetés volt. Azokból az újításokból, amelyeket Makovecz megjelenített, azt a részt, amelyet a magam képességével, átéléssel megértettem, próbálom mélyíteni, tágítani a saját gyakorlatomban. Hogy teher-e? Meggyőződésem, hogy teher nélkül nem érik be a művész, mert hiszen az építészet is művészet.
A legnehezebb – itt a matériához, technikához, használathoz, tartóssághoz való viszonyát értem – befogadó művészet. Másrészről egy ilyen formátumú ember mellett dolgozni felelősség is. Úgy hiszem, hogy a magam módján abszolváltam ezt a feladatot, a mester mellett voltam végig, kitartva közös ügyünk mellett, de közben egy sajátos, lehetséges interpretálási formát kifejlesztve, de hogy ez milyen színvonalat jelent, nem én döntöm el.

– Makovecz Imre életművét a maga korában és a mából visszanézve talán más szempontok szerint vizsgáltuk-vizsgáljuk, közben megváltozott a világ is. Mi volt a Makovecz-iskola a maga korában, és miként értékelhetjük ma azt, amit létrehozott?

– Makovecz Imre építészeti felfogása nem választható le a nemzetmentés és nemzet-újraépítés gondolatáról. Organikus építészeti iskolája Paolo Portoghesi olasz építész professzor megfogalmazása szerint évtizedekkel, harminc-ötven évvel előzi meg a korát. Az életmű őrzésének, aktualizálásának, kifejtésének feladata ma a Makovecz Imre Alapítványé, a Kós Károly Egyesülésé és a Magyar Művészeti Akadémiáé, azoké, akik – ahogy én is – ezt kötelességüknek tartják.

– Nagyot változott közben a világ és benne Magyarország helyzete. Ha az európai építészet felől nézzük Makovecz Imre és követőinek építészetét, akkor ez az iskola hol helyezhető el az európai örökségben?

– A periférián, mert fizikailag mindig is ott helyezkedett el. Ez az irányzat nem a fősodor, nem a biznisz kategóriája, de szellemiségében, a jövőre nézve alapvető üzenetében olyan impulzusokat ad, amelyek megkerülhetetlenek, így igenis a kultúra gerincvonalának egy erős szála. Sokkal inkább a természeti környezet és a saját belső természetünk összefonódásából táplálkozó gondolat jegyében áll, és nem a mainstream és a sztárépítészet jegyében. Nincs rokonságban azzal a felfogással, amelyben az építészet szórakoztatóipari termékként jelenik meg, miközben azoknak az épületeknek és környezetnek a kulturális színvonala, amelyekben az átlagember él, egyre lejjebb csúszik. Ez nem a fizikai minőséget, hanem az arctalanságot, a karakternélküliséget, a semmilyenséget jelenti. Az egyik oldalon megjelentek a szórakoztató építészet termékei, amelyek híre általában a virtuális világban terjed, ugyanakkor egyre többen jellegtelen és arctalan, az emberi természethez kevéssé idomuló épített környezetben élik le az életüket, ami nem hívja elő belőlük a helyidentitás megtartó benyomásait. Mindent összevéve, a nyolcvanas években, amikor az organikus építészet kibontakozott, és a világban Makovecz-féle építészetként kezdtek róla beszélni – az organikus építészet kifejezés jóval régebbi, Frank Lloyd Wrighttól származik –, ismertebb volt. Most talán búvópatakként van jelen, de regionális értékteremtő és megtartó ereje miatt megkerülhetetlen. Az organikus felfogás nem stiláris kérdés, akkor sem, ha van az archetípushoz visszavezethető, erős formai kifejező ereje, ez az építészet elsősorban összhangot igyekszik teremteni a természet és a saját, emberi természetünk közt. Utóbbit, ha természetről beszélünk, ki szoktuk hagyni. A saját, bonyolult lelki tájunkat nem soroljuk a természethez, s ezt nagyon rosszul tesszük. Az organikus építészet erre igyekszik koncentrálni. Arra, hogy például egy iskolaépület olyan benyomásokat hagyjon egy gyerekekben, amitől szeret oda járni, és szeret tanulni. Vagy egy családi ház ne pusztán lakás, de otthon legyen, amelynek lényege – a mester szavaival élve – egy mindent átható hangulat.

– Többször említette, hogy a Kós Károly Egyesülést, az Országépítő című folyóiratot, illetve az egyesülés Vándoriskoláját nagyon fontosnak tartja a makoveczi szellemiség továbbélése szempontjából. Miért?

– Az organikus gondolkodást képviselő egyesülés 1989-ben alakult meg. A névválasztás sem véletlen, a tagok számára Kós emberként, gondolkodóként és építészként egyaránt példakép. Az egyesülés legfőbb tevékenysége a világnézethez illeszkedő, jelentős európai és hazai gondolkodók felkutatása, rendszerezése és ismertetése volt. Egy szabadiskola létesítése és az organikus építészet szabad szellemi hátterének intézményes biztosítása volt a cél, amely kiegészült az Országépítő folyóirattal és a Vándoriskolával. Utóbbi a középkori céhek mintájára működik. Egy frissen végzett építésznek hat féléven keresztül kell gyakorlatot folytatnia ismert építészek mellett, majd egy megépült munkával kap elismerő diplomát. Az, hogy megépült munka legyen a „mesterdarab”, nagyon fontos – hiszen jó gondolatai sokaknak vannak, de az nem elég: bennünket elsősorban megvalósult épületeink minősítenek. A vándoriskolába határon kívüli területekről is jelentkeztek, van mesterünk Csíkban, Felvidéken és Délvidéken is, valamint Erdélyben van egy testvéregyesületünk.

– Gyakorló építészként miként látja a mai magyar építészet helyzetét?

– Ha körülnézünk a szaksajtóban, látható, hogy jó épületek épülnek, ezzel tehát nincs gond. Ugyanakkor úgy látom, hogy hiányzik egy erős, általános környezetkulturális talapzat megerősítése. Magyarországon az emberek maguknak építenek, vidéken a magánházak szinte kizárólagosan magánberuházásként épülnek. De ezen építkezéseknek az identitást erősítő szerepe gyakran gyenge és sokszor talmi. Nem kell építésznek lenni ahhoz, hogy ha valaki végigmegy egy agglomerációs település új beépült részén, öt év pontossággal meg tudja mondani, melyik ház mikor épült. Ezek az épületek követik a virtuális világból vett divatot, igaz, ez nem ma kezdődött. A nyolcvanas években az első divat a Dallas-sorozat típusháza volt, a Jockey Ewing-féle farmépület. Utána jött a Tüzép-barokk: az ócskaságokból épült urizáló jellegű épületek. Majd amikor a kilencvenes években az emberek utazni kezdtek „Olaszba”, jött az ott nem létező, csak Magyarországon épülő mediterrán ház – a gagyiterrán –, hogy a benne lakó úgy érezze, hogy egész évben nyaral, igaz, ezzel sehogy sem fért össze a sajnálatosan szükséges hólapá­tolás. Mindent összevetve látható az identitásvesztés. De azért nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ott van ennek hátterében az a negyven év is, amíg úgy beszéltek a parasztházról, mint amely a putrival egyenlő, ósdi, lesajnálni való dolog. A polgári házról sem volt tanácsos beszélni, az ötvenes években könnyen az Andrássy út 60.-ban találhatta magát az, aki megtette. A főúri kastélyokból pedig bolondok házát, elfekvőt csináltak. Olyan társadalmat építettek, amelyben nincsenek minták. Nincs üzenete az épített környezetnek. Fontos lenne pedig az identitás megtartása – ezért lényeges az a kormányzati szándék, hogy minden település készítse el az arculati kézikönyvét, magyarul, mondja meg, mit tart ő értéknek, és mit kevésbé. És ha lehet, akkor ezeket az értékeket erősítő épületek, mikrostruktúrák szülessenek a területen. Ez a folyamat elkezdődött, de attól, hogy megszülettek a településarculati kézikönyvek – tessék megnézni az önkormányzat honlapján – csak a munka első fázisát teljesítettük: most már van miről beszélgetni, képpé váltak, rendszereződtek mindennapi értékeink, most kell eldönteni, ez milyen kapcsolatban van a mindennapi életünkkel, a napelemekkel, a kerítéseink­kel, fáinkkal, házainkkal! Mi az üzenet, amelyet nem magunknak hagyunk?

– És miből indulhatnak ki azok a települések, amelyek kevésbé voltak szerencsések, mint mondjuk dunántúli társaik? Nem egy alföldi városban, faluban már nyoma sincs az egykori paraszti építészetnek.

– A mezővárosi polgári építészetből, de nyomok igen is vannak, csak a képesség kell hozzá, hogy lássuk. A tömeges lakásépítés korszaka, ugyanakkor, tartok tőle, nagy sebeket ejtett a településstruktúrákban – de hogy pozitív legyek és reális: nagyon kemény, kitartó, egy irányba ható tizenöt-huszonöt év munkával gyógyítani lehet ezeket a kultúrsebeket.

– Egy interjúban azt mondta, első, gyerekkori építészeti élménye az óbudai gázgyári lakótelep volt. Ezek szerint ott nőtt fel? Emlékszik még a régi Óbudára?

– Ott nőttem fel, de a lakótelep-építésről már csak halvány emlékeim vannak, valamikor ezerkilencszázhetvenegy körül kezdték eltüntetni a régi utcákat. A régi házak egy része valóban borzasztó állapotban volt, szó szerint kirohadt. Egy részén az idősek, a szegények maradtak ott, a boldog jövőben vezető szocialista társadalom kirekesztettjei, akiknek aztán odadobták a megváltó panelt. Ugyanakkor ott volt a gázgyári lakótelep, és az, hogy ott nőttem fel, biztosan befolyásolta az építészeti pályámat. Az ezerkilencszáztizenháromban Almási Balogh Lóránt által tervezett telep számomra a világ közepe. Ómega alakban épült fel. Egyik oldalán a városiasabb lakások vannak, a másik oldalon a kisebb lakások, amelyekhez egy-egy negyven négyzetméteres kis kert is tartozik. Az ómega felső része az óvodát öleli körül, az egyik szár oldalán a könyvtár, a másik szárán a vegyesbolt és a kocsma, a szárak között a platánfás park. Olyan alapképlet, amelynél jobbat azóta sem tudott senki megvalósítani.

– Első tervezési feladatát Makovecz Imrétől kapta, a nagykállói óvoda tervezése volt az. Az egész munkát egyedül vitte végig, vagy ez még csak egy részfeladat volt?

– Egy családi házat megrajzoltam Imrének, ezután felhívott, hogy volna egy munka. A kezembe nyomott egy száznyolcvanhatezer forintos szerződést – ami akkor hatalmas pénz volt, hiszen nyolcvanötben járunk –, majd közölte, hogy menjek el Nagykállóba s két hét múlva vár a vázlatokkal. Életemben nem terveztem egy házat sem, és akkor a mester rám bíz egy hatfoglalkoztatós óvodát, azzal, hogy szerezzek alvállalkozókat, alkudjak, egyeztessek, intézzem. Ez olyan fokú bizalom, amire huszonöt éves fiatal emberek irányába – szégyellem – én nem vagyok képes a mai túlszabályozott világban, és ami ma felfoghatatlan. Sokat kínlódtam. Makoveczes épületet készítettem, hiszen azt várták – nem is lehetett volna mást, de nem is akartam. Makoveczebb akartam lenni nála is. Aztán egyre több és több feladatot kaptam, de végül besokalltam az elvárásoktól. Kezdtem azt érezni, hogy persze, meg tudom oldani a feladatot, de az organikus forma az csak üres forma – még ha ismerem is valamennyire az eszmei alapjait – ha nem tudom követni a létesülésének menetét. Akkor, összeszedve a bátorságot, elé álltam, és azt kértem, hogy ne adjon több önálló feladatot, hanem adjon szerkesztői munkát. Meg akartam érteni belülről a vonalait. Ettől kezdve sok munkájában vettem részt, nem egyszer megcsinálta, hogy nem rajzolta végig a házakat, hanem hagyta, hogy befejezzem: a sárospataki Árpád Vezér Gimná­ziumnál a tornateremről csak metszetrajzot adott, később a piliscsabai Stephaneum épületnél pedig egyszerűen abbahagyta az északi szárny rajzolását, húzott egy vonalat, és az üres részre ráírta: Turi háza. De ilyen volt a kilencvenkettes sevillai világkiállításra készült magyar pavilon részletei vagy a makói fürdő összekötő szárnya a szaunavilággal. Egy idő után aztán kialakul egy saját hang is.

– A revitalizáció kérdését már érintettük: nemcsak a múltban, de a jelenben is felmerülhet, hogy az épített terek befolyásolják egy közösség mindennapjait. Segíthet a leszakadó területek életén egy újratervezés vagy egy revitalizációs program?

– Igen segíthet, több ilyen kezdeményezés van kormányzati szinten, de önszerveződő közösségek szintjén is, utalhatok a második Nemzeti Építészeti Szalon keretében bemutatott kalákákra, építőtáborokra, lassan már építőmozgalomra. A Kós Károly Egyesülésben mi is több olyan programot megfogalmaztunk – kormányprogramok mentén –, amelyben megpróbáltuk körvonalazni, hogy miként építhetők épületek a lehető legtöbb élőmunkával, azaz kalákában; de amikor ezt a programot megalkottuk, nyolc évvel ezelőtt még kicsit más volt a munkanélküliségi ráta, mint ma. Természetesen az építészet, a természettel összhangban megfogalmazott épületek, programok nemcsak házak, de közösségek építését is jelenthetik. Ilyen volt például a faluházprogram, amelyet Makovecz Imre a Magyar Művelődési Intézet munkatársaival, elsősorban Varga Tamással és Beke Pállal végzett. Csak egy kép, de érdemes megidézni: a zalaszentlászlói faluház a közerdőből kivágott ágasfákból épült: az erdő bejött a faluba, hogy a közösség háza legyen, a birnami erdő a bitorló Machbeth ellen indult – a rendszerváltozás előtt öt évvel.

– Budakalász főépítésze volt huszonhárom éven keresztül. Mit jelent ez a státus?

– A főépítészség nem egységes státus: mást jelent egy kistelepülésen, mást a nagyvárosban. Másfajta módon tud az ember dolgozni, más a terep, másként lehet megszólítani az embereket, közösségeket vagy a politikumot. Mi, építészek képekben látunk, egyfajta imaginárius gondolkodással, ha paramétereket vagy beépítési százalékot mondanak nekünk, megjelenik a fejünkben a ház, az utca, a település. Másokkal szemben látjuk a jövőt, azt, ami még nincs fel­építve, legfeljebb le van rajzolva. A döntéshozók elé nekünk kell közvetítenünk ezt a képet, hogy érezzék, ha a házak megbújnak a fák koronája alatt, vagy elterpeszkednek a puszta mezőn. A nagyvárosban ez másként működik, de abban a kis faluban, ahol elkezdtem, a legegyszerűbb módszert alkalmaztam. Egyrészt személyesen beszélgettem az építtetőkkel, sokszor a kivitelezővel, és tájékoztattam a gazdát, hogy minek mi a következménye. Beépítési terveket rajzoltam, akciókat indítottam, tervet készítettem például az Úrnapi Kápolna megmentésére, a félig kitört kőkereszt megmentésére. Alapvetően a példamutatásra tettem a hangsúlyt: nem hiszem, hogy egy főépítésznek egy ilyen kis településen az asztal mögül kell megmondania, hogy mi a helyes, meg mit kell szépnek, divatosnak látni. Ezáltal csak egy újabb hivatalnok teremtődne. Ezért inkább magam terveztem a házat, a kerítést – bármit, amit kellett. Volt olyan, aki bejött, ott, helyben rajzoltam neki egy kerítést. Annyit kértem, hogy ha már spóroltam neki százezer forintot, akkor úgy is építse meg, ahogy megrajzoltam. Hogy úgy mondjam, sefteltem a kultúrával. Amikor utcát terveztünk, három vagy négy elviselhetetlenül nehéz utcafórumon voltunk túl, mire eldőlt, hol legyen a pad, a parkoló, a szemetes – mert persze azt mindenki a másik előtt szerette volna. Végül megépült az utca, szereztünk egy söröshordót, végiggurítottuk rajta, és csapra vertük. Ezt ma sokan hangoztatják, sokszor kiüresítik, és közösségi tervezésnek hívják, mi akkor csak tettük a dolgunkat. Az emberek a magukénak érzik a területet, az­óta is. A másik dolog, amit elértem, tulajdonképpen nevetséges: a csiricsáré, félrebillent formájú, értelmetlen erkélyekkel díszített házak helyett az egész településen csak a földszínek és annak árnyalatai jelennek meg a falakon. Fehér, okker, sárga. A tetők pedig piros kis­elemes cserépfedésűek. Ez látszik, ha az ember ránéz a Kálvária-dombról a falura. Mindez a Kárpát-medence épületeinek jellegzetes színhasználata. Vagyis elértem, hogy legyen egy dress code. Az Operabálba sem illik bármilyen ruhát felvenni. Budakalász meg tudta tenni azt is, hogy körülbelül harminc telket úgy adott el, hogy megvoltak a típustervek, hogy mit lehet építeni. Háromféle tervből lehetett választani. A vállalkozónak letétbe nagyobb összeget kellett letennie, ami csak akkor szabadult fel, amikor szerkezetkészek voltak az épületek, és már látszott, hogy a tervnek megfelelők. Magyarországon erre nincs példa, de Nagy-Britanniában például szóba sem kerülhetne, hogy egy üzleti, de egyben szociá­lis alapú egységes arculatú területfejlesztésbe hiperorganikus vagy überminimalista épületet tervezzen valaki. A kakofónia nem jó az ott élőknek, behatol, s irritálja tágabb aurájukat. Ha valaki odaköltözik egy településre, mert hangulata megérintette, akkor a harmóniát keresi. Az önkifejezés pedig nem írhatja felül a kultúrát. Azt mondják, a régiségben, száz éve még volt egy világos hierarchia: az utcai homlokzat a közösségnek, a tornác a gazdának szólt, előzővel viselkedni volt illendő, a saját világot meg nem volt illendő megszólni.

– A vörösiszap-katasztrófa után jó néhány településen részt vett az újjáépítésben. Mit tartott szem előtt ennél a munkánál, és hogy véli, megállták a helyüket ezek az épületek?

– Nemcsak a házakat, de az emberi lelkeket és az emberi közösséget is újra kellett építeni. A ház volt az egyszerűbb eset. A kormányzati szándéknak megfelelően zajlott az építkezés, amely –, és ezt kevesen gondolják végig – amúgy nem lett volna kormányzati kötelezettség. Egy magáncég szabadította rá az emberekre a maró lúgot. Európa több helyén ezt biztosítási ügyként kezelték volna, vagy legfeljebb a fizikai újjáépítést oldják meg, barakkszerűen – az emberek meg örüljenek, hogy fedél van a fejük felett. A magyar állam azonban azt mondta, hogy ez így lehetetlen. A Kós Károly Egyesülés építészei olyan ügyes, a mai életformának megfelelő, struktúrájában és alapformájában a hagyományból eredeztethető épületeket terveztek, amelyből a károsultak – jogosultsági szintjüknek megfelelően – választhattak. A kiválasztott épületeket személyesen végigbeszéltük – volt, hogy ennek hatására másikat választottak – részletesen és képes beszéddel elmeséltem, hogyan lehet benne élni, elmondták igényeiket, és mi átalakítottuk ennek megfelelően a házakat, változtattunk a beosztáson, homlokzaton. A megépült épületeket az emberek nagyobbnak érzik, mint a régi házaikat, mert nem lakócellákra osztott, hanem egy nagy élettér köré szervezett struktúrát kaptak. A háromosztatú parasztháznak egykor a konyha volt a központja, a mostani élet követelményeinek megfelelően ez az újjáépített házakban harminc-negyven négyzetméteres, egybefüggő térré alakult, ahol együtt lehet a család. Az elején sok mindennel meg kellett küzdenünk – sokan tiltakoztak a „parasztházak” vagy az oromzatos házak ellen, de amikor rávilágítottunk, hogy a kúriák is oromzatosak, már tetszett. De ezek az emberek nem akartak építkezni. Őket katasztrófa érte. Nincs az az adomány, amivel pótolni lehetne az elvesztett otthont vagy a személyes tárgyakat, az érzéseket, a történeteket. Éppen ezért személyesen egyeztettünk a károsultakkal, és személyre szabtuk a házakat is. Volt, ahol egy ablak, volt, ahol egy plusz kémény kellett. A száztizenegy felépült ház nagy részét a tulajdonos végül elkezdte sajátjának érezni. Nem találni két egyforma házat. Nincsenek kopírozott házak, mert nem kopírozott embereknek készültek, mindegyikben van valami egyedi jel, ami sajátossá, felismerhetővé, megkülönböztethetővé teszi. S végül a segélyszerve­zetek adományaiból melléképületek, tizen­nyolc négyzetméteres garázs, nyári konyha, műhely – ki mit akart – is kerekedett.

– Azóta belakták a házakat. Milyenek a tapasztalatok?

– Egy dolgot ma már megemlítenek: hogy kikerültek a település szélére. De mivel a centrum sérült meg a katasztrófában, akkor lehetetlen volt a lenti lapályon építeni. A lehető legmagasabb helyre kellett tervezni, nem elsősorban a fizikai védelem, hanem a lelki megnyugvás, az átélt trauma miatt. Az élet azonban elindult, még főzőversenyre is visszahívnak, évente egyszer a porták versenyeznek főztükkel és pálinkájukkal, emberpróbáló zsűritagnak lenni. Rendben vannak a kertek, az utcák, ami azt mutatja, hogy nemcsak a ház faláig érzik magukénak a megújult települést a lakók.

– Évekig tanította az egyetemen az építészhallgatókat. Miként látja a fiatalokat? Merre halad a jövő építészete?

– A valóságot – az igazságot – két módon lehet elfedni. Én azt éltem végig, amikor nem voltak építészeti könyvek, nem volt szaksajtó, cenzúra volt meg titkosrendőrség, a valóságot eltitkolták, elfedték. De ebben a rendszerben, ha az ember jó sorsa úgy hozta, hogy tisztességes szülei, tanárai, példaképei voltak – alapvetően amúgy a szocializmus is példaképekre épülő rendszer volt, csak Isten képének helyére Marxot helyezték –, valamiféle gondolkodásbéli fonalat kapott. Hogy ez hit volt vagy más alapokon nyugvó szilárd értékrendszer, most ebből a szempontból mindegy – más szempontból természetesen nagyon is lényeges. Ma fordított világ van. Isten ott van a neten. Csak be kell írni. Lesz hárommilliárd találat. Az egyik lehet, hogy igaz – de ki kell választani. Azaz egy dezinformált világban élünk, és a szemétben eltűnik az igazság. A fiataloknak azt sugallják, hogy nem kell gondolkodásbeli vezérfonal. A világ mindig változik, egyik nap ilyen, másik nap olyan, legyél up to date. De ez így nem megy. Így csak szolgákat lehet nevelni. Mindemellett a huszonegyedik századra az ember eljutott a kauzális gondolkodástól az imaginális gondolkodásig – ami persze nem nélkülözi az ok-okozati összefüggések átlátását, csak magasabb szintre emeli. Az egyetemi hajtásban, a leterheltségben fontosabb lett a talmi egzisztencia mint a lélek­emelő csoportalkotás, amelyet a felsőoktatás lapis philosophorumaként bevezettek hazánkban is, s amely szétverte a csoportokat, s tett oly sok hallgatót kreditvadászszá és tetszelgő tablótündérré. Tartok tőle, hogy a legtöbben elvesznek abban, hogy mi menő most, s közben a legtöbben félnének a szakma mélységeibe leereszkedni – ami érthető, hiszen a mélybe ereszkedés kikezdi meghitt kis világunkat –, mert elemi, valódi belső egzisztenciánkat érintő kérdések törnek fel, amelyek nem kerülhetők meg, és választ rá életünk íve adhat. Mégis, minden útnak ez a lényege, és ha valaki rálép, onnan nincs visszafordulás. Az oktatás egyik legnagyobb problémája, hogy nem mesteralapú. Kevesen tudják behúzni a hallgatókat ebbe a mélyvilágba, feltárva annak nagyszerűségét, hogy belül ugyanaz a végtelen univerzum van, mint odakint, s a kettő valójában nagyon hasonló, mondhatni egy. Kevés, aki fel tudja lebbenteni a fátylat, és meg tudja mutatni, milyen elképesztő világ van a mindennapi robot, a szükséges műszaki feldolgozó munka mögött, mert a mélyben ott lapul az építészet igazi, lelket emelő, gerincegyenesítő igazgyöngy tartalma.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült