Évszázadok fájdalma

Az újfajta, a női világészlelést mint kiindulópontot alkalmazó filmek közt is radikálisnak tűnik Céline Sciamma filmje, a Portré a lángoló fiatal lányról, amelyben a pár perces nyitójeleneten kívül, amikor a szigetre szállítják a főhőst, mindössze egy férfi szereplő tűnik fel két villanásra, igaz, komoly szimbolikus tartalmat hordoz a megjelenése.

Bretagne-ban járunk a 19. század elején vagy a 18. század végén. Héloise-t (Adèle Haenel) szeretnék Milánóba férjhez adni, de a vőlegénnyel nem is ismerik egymást, így anyja arcképet rendel róla, hogy elküldhesse. A lány azonban nem hajlandó modellt állni, mivel nem akar férjhez menni egy ismeretlenhez. Ezért az anya meghívja Marianne-t (Noé­mie Merlant), a festőnőt, hogy titokban fesse le. A korban szokatlan sorsot választó Marianne, aki apja műhelyének örököse, tehát saját egzisztenciája van, és szabadon gondolkodik, él és érez, különös viszonyba kerül a zárdában nevelkedett modelljével.
Sciamma filmje lassú tempójú: nincsenek benne hangos vagy sodró jelenetek, inkább a lelki történéseken, az elfojtott érzelmeken van a hangsúly. És azon, hogy mi lehet egy nőből egy olyan világban, ahol egzisztenciálisan semmi más, mint a férfi függvénye, önálló léte nincs. Ennek megfelelően nem mondhatja ki, hogy mit él át. Noha évszázadokon át volt a férfi szerelmének tárgya, nem mesélhette el, ő mit érez, ha szerelmes, anya, de nem mesélhette el, milyen anyának lenni, évszázadokon át küzdött magánnyal, félelemmel, fájdalommal, de nem mondhatta ki, mert a férfit nem érdekelte. A férfit annyi érdekelt a nőből, amennyi ahhoz kell, hogy az ő vagy gyerekei anyja, felesége vagy szeretője legyen.

A többi általában nem. Sciamma nagyon jól érzékelteti azt a lassú folyamatot, ahogy a két nő és a cselédlány (Luàna Bajrami) hármasban maradva először tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor van kivel megosztani a gondolataikat. A cselédlány elmondhatja, hogy titokban nem kívánt gyereket vár, a festőnő elmesélheti, hogy míg a férfiak rajzolhatnak női aktot, ő nem rajzolhat férfi aktot, ha pedig igen, akkor csak apja nevén állíthatja ki, a kisasszony pedig kettőjükbe kapaszkodhat a nem kívánt házasság miatti rettegésben. Apró gesztusokból épül fel a három nő között szövődő bizalmi viszony, az egyik jelenetben pedig, ahol a tengerparton éjszaka éneklő nők, a halászok asszonyai között elvegyülnek, a végre megszólaló női hangot mintha univerzálissá tenné a rendező. (A jelenet olyan, mintha Manet A boulogne-i kikötő holdfényben című képének – amelyen asszonyok várják halász férjüket – filmes változata lenne.) A rendező nagyon sokat rakott a színésznők vállára – de a nehéz szerepeket, amelyekben néha csak egy-egy szemöldökrezdüléssel jelezhetik érzelmeiket, briliánsan oldják meg. A férfi ugyan nincs jelen fizikai valóságában, épp ez teszi lehetővé, hogy megszólaljanak a nők –, a rendező azonban nagyon vigyáz arra, hogy ne propagandamű, a művet elhiteltelenítő feminista kiáltvány vagy férfiellenes állásfoglalás szülessen. A csaknem kétórás filmidőben egyetlenegyszer sem kerül ellenségszerepbe a férfi – a rendező azt mutatja fel, hogy mi a baj azzal a világgal, amelyben nem hallatszik a női hang, és hogy az elfojtott, elhazudott érzelmek, kínok és vágyak hogy törnek ki akár pusztító (női) energiaként vagy mint a filmben, nő és nő közötti szerelemként. Az indiai mitológiában Durga, a haragvó istennő erősebb, mint a férfi istenek – nélküle nem lehetne legyőzni Mahisászurát, a bivalydémont, aki a teremtést fenyegeti. Az indiaiak több ezer éve tudják, hogy női energia, női hang nélkül nincs egyensúly, a rendező pedig egy olyan világból mutat meg egy történetet, amelyben nincs egyensúly.

Amikor a festőnő meglátja a film vége felé a házba belépő első férfit – aki az asztalnál ül, és a cselédlány, aki a nőkkel együtt evett, épp kiszolgálja –, arca zárkózottá válik. Aztán ugyanaz a férfi egyenletes kalapácsütésekkel szögeli le a fadobozt, amelyben a portré Milánóba utazik…

A Claire Mathon fényképezte film, amely a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját kapta,
a szép képekkel, a letisztult ente­riőrökkel, a tengerrel képileg is szép – és mindenképp maradandó. w

Portré a lángoló fiatal lányról
(Portrait de la jeune fille en feu)
francia film, 119 perc, 2019
rendező: Céline Sciamma
10/10