Archaikus mese a végvidékről

A teljességre való törekvés szándéka nélkül említhetjük meg ezen filmek sorában a 2017-es Fortunatát, Sergio Castellitto filmjét, amely egy Róma külvárosában a lányát egyedül nevelő anya kemény sorsáról szól, és a Lucia látomásait, Gianni Zanasi munkáját, amelynek középpontjában az olasz vidék tragikus átalakulása és az olaszok saját katolicizmusukhoz való viszonya áll. Vagy Alice Rohrwacher tavalyi filmjét, A szent és a farkast, amely Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, és amely a tradicionális falusi közösségeket és a modern városi társadalmakat, valamint a falusi és a városi szegénységet állítja szembe, illetve a kétféle közösség viszonyát a „szenthez”, a magasabb rendűhöz. De voltaképp ide sorolhatók Paolo Genovese utóbbi munkái is – és most itt van a Rómában 1977-ben született Laura Bispuri rendezése, Az én lányom, amelyet a 17. Olasz Filmfesztiválon vetítettek Budapesten a napokban.

Noha a film csaknem kétórás, a Szardínia szegényeinek világában játszódó archaikus dráma olyan feszes tempójú, hogy a néző nem érzékeli az idő múlását, hacsak nem úgy, mintha egy időkútba hullana: a mese az idők kezdetén ugyanúgy játszódhatna, mint ma. Tina (Laura Bispuri), a helyi halgyár munkásnője tisztes szegénységben él férjével és tízéves lányával, Vittoriával (Sara Casu). A falu szélén lakik barátnője, Angelica (Alba Rohrwacher), a nyomorult, alkoholista, démonikus, bizonyos szempontból mégis angyali és gyermeki prostituált – az erős toposzokkal élő filmben gyaníthatóan nem véletlen a névválasztás.

Az, hogy a gyermek biológiai anyja Angelica, az első percekben kiderül. A tíz évvel ezelőtti örökbeadás az egyetlen lehetséges megoldás volt, hiszen a nő önmagáért sem tud felelősséget vállalni.

A dráma elsősorban a kislányban zajlik le, aki fokozatosan döbben rá nemcsak arra, hogy hazudtak neki, de önnön örökölt természetére is, amely inkább biológiai anyjához köti, míg a két nő – a két anya – a gyerekért vív életre-halálra. Tina gondoskodó, szerető, felelős szülő, Angelica épp az ellenkezője, a kettőjük – és a jó állampolgárság, valamint a társadalmon kívüliek furcsa, önellentmondásos szabadsága – között őrlődő kislány azonban amennyire ellenségekké teszi őket, annyira össze is köti.

A falusiak nyomora, a szakadt kocsma szinte érezhető bűze, a tapintható szegénység – ahol kétszáz euró előteremtése komoly gondot jelent, sőt ütni, ölni is képesek érte – a dráma oka és kerete is egyben, és mélyen elgondolkoztató. A nyomorultak és kiszolgáltatottak világa, úgy tűnik, Dél- és Közép-Európától a harmadik világig egyforma, Európai Unió ide vagy oda.

A nemegyszer rázkódó kamera által mutatott kopár szardíniai táj, a belső vívódásaikat rohanásban feloldó szereplők szemével láttatott végtelen cserjés vidék és az egytől egyig remekül játszó szereplők nagytotálban mutatott arcai egymásba folynak a lélegzetvétel nélküli drámában.

A filmet az ezúttal társadalmon kívüli prostituáltat alakító Alba Rohrwacher viszi el, aki a ma élő egyik legnagyobb színésznő. Mostani alakításában olyannyira Angelicává alakul, hogy alig lehet ráismerni, mások a gesztusai, más az arca, más a mimikája, mint eddigi szerepeiben. Játszott már apácát és naivát Genovesénél, kiégett középkorú nőt Zanasinál, falusi lányból lett rafinált külvárosi proletárasszonyt nővére, Alicia Rohrwacher filmjében.

Egyes színésznők rendre ugyanazt a szerepet kapják, mintha hozzájuk nőtt volna az egyik maszk. (Hogy ez az ő, vagy a rendezők hibájából van-e így, az más kérdés.) Alba Rohrwacher viszont mindent eljátszik – és ami megdöbbentő, mindent ugyanolyan jól. Hiteles apácaként és kurvaként, anyaként és alkoholistaként, ronda és szép nőként, őrjöngve és Szűz Mária elé borulva – nem véletlen, hogy az olasz rendezők legszívesebben foglalkoztatott színésznője.

A film legnagyobb erénye azonban nem Rohrwacher játéka, hanem a befejezés. Archaikus dráma és feloldhatatlannak látszó krízis ide vagy oda, a minden valószínűség szerint bekövetkező tragédia elmarad. A kislány okos és tiszta – mélyen latin, szinte buddhai bölcsességű – sorsválasztása pedig mélyebben érinti a nézőt, mintha megtörtént volna az (egyik) elkerülhetetlennek látszó gyilkosság.