Kultúra
Mély és megrázó történet Kanadából
Joanna Goodman Elveszett lelkek otthona című kötete a Duplessis-árvákról szól, a valóság és a fikció határán mozgó regény lélektanilag hiteles és szívszorító
Kanadában tavaly jelent meg a regény, és nagy visszhangot váltott ki – ami nem csoda, mert Goodman kellemetlen témát választott: művének középpontjában egyfelől az angol–francia ellentét áll, másfelől azoknak az éveknek az emléke, amikor a huszadik század közepén a québeci kormány közel húszezer árva gyereket nyilvánított fogyatékossá a nevelőintézmények nagyobb állami támogatása reményében. A tervet Maurice Le Noblet Duplessis miniszterelnökhöz kötik. Róla kapták a nevüket azok a „Duplessis-árvák”, akiknek egyike Goodman könyvének egyik főhőse, és akiknek a botrány kirobbanása után az állam kénytelen volt jóvátételt fizetni.
Maggie Hughes átlagos, ötvenes évekbeli iskoláslány, talán csak abban különbözik kortársaitól, hogy már gyerekkorában meg kell küzdenie az identitáskrízissel, hiszen anyja francia, apja angol. Az érzékeny lány hol ide, hol oda hajlik, lelkileg inkább francia, szellemiségében inkább angol, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy a szomszédban élő francia fiúval egymásba szeretnek, és tizenöt éves korában teherbe esik. Mindeközben a kisváros francia és angol, eltérő – és egymással ellenséges – közössége is kirajzolódik. Goodman filmszerűen ír, ugyanakkor belülről is láttatja a korszak jókislányideáljának semmiképp sem megfelelő Maggie-t, akit épp az sodor a tragédiába, hogy képtelen az lenni, akinek a szülei szeretnék látni. Sem brit, sem francia, pontosabban mindkettő, és még jó partira sem vágyik – egyszerűen többre vágyik, mint amit egy nő elérhet az ötvenes évek Kanadájában. Szuverén ember akar lenni. Végül iszonyatos veszteségek és fájdalmak árán lesz az.
A szerző lélegzetvételről lélegzetvételre kíséri végig ezt a pokoli küzdelmet a képmutató családtagokkal vívott keserves harctól az alkoholista férjjel vívott csatákig, az önálló egzisztenciáért vívott harcig. Maggie azonban nem adja fel: sem azt, hogy önmaga legyen, sem azt, hogy visszaszerezze az elvesztett lányát, akit apja, féltve a család jó hírnevét, állami gondozásba adott.
A történet egyharmadánál Goodman elindítja a másik szálat is, amelyben az állami gondozásba adott lány, Elodie hangját halljuk, akivel egy reggel közlik, hogy mától fogva a fogyatékosok között a helye. A hatéves kisgyerek nem tudja, mi történik vele – de Goodman nagy beleérzőképességről tesz tanúbizonyságot, ahogy leírja, miként próbálja ép elméjét megőrizni
a gyerek a totális elzártságban, a testi és lelki kínzások, a kényszergyógykezelések közt. Elodie-t ugyanaz tartja életben, mint ami anyját mozgatja: mindenáron meg akarják találni egymást, és egyikük sem hiszi el, hogy a másik halott.
(A felelősök természetesen ezt hazudják anyának és lányának is.) Jó ízlésre vall, hogy a szerző még a bűnösöket sem láttatja egyenfeketének – az intézeteket üzemeltető apácák közt is akad olyan, aki Elodie-nak titokban túlélni segít, és olyan is, aki kis híján megöli.
A sorskönyvnek megfelelően a lány aztán majdnem megismétli anyja sorsát – még mielőtt találkoztak volna. Hogy valójában hány Duplessis-árva találta meg szüleit, nem tudni. Goodman a valóság és a fikció határán mozgó története mindenesetre lélektanilag hiteles és mély – és elég megrázó.
