Budapest és New York arcai a Műcsarnokban

Szokatlanul lezser módon, keret és üveg nélkül, mintegy „felragasztva” kerültek ki a falra a nagyítások Sylvia Plachy Dalok fekete–fehérben című kiállításán a Műcsarnokban. Noha az ország egyik legfontosabb közintézményéről van szó és egy meglehetősen nagynevű fényképészről, a mindössze egyteremnyi kamarakiállítás, amelynek kurátora Csizek Gabriella, ily módon meglepően bensőséges hangulatúra sikerült. Ebben minden bizonnyal szerepe van a képválogatásnak is. Nem egy képen a művész családtagjai – édesapja és fia, Adrien Brody színész – tűnnek fel, máshol New York vagy Budapest járókelői, akik közt a látogató időutazást is tehet, hiszen a képek közt van olyan, amely a nyolcvanas években, és van, amely még korábban készült. A bensőségességet erősíti a mély beleérzőképességről tanúságot tévő portrék sora is, az egyik sarokban Jean-Michel Basquiat, a 20. századi képzőművészeti szcéna zseniális fenegyereke, a másikban Michelangelo Antonioni néz ránk – ha csak a portrékat néznénk, akkor is derenghetne, hogy Plachy kifinomult látásmódjával valamilyen módon kötődik az André Kertész-i fotóshagyományhoz.

A Budapesten a második világháború alatt született művész tizenhárom éves volt, amikor az 1956-os forradalom bukása után családjával elhagyta az országot. New York Queens negyedében találtak új otthonra, ahol Arthur Freed fotográfiai kurzusára járt. Ő tanácsolta, hogy keresse meg a szintén a városban élő Kertészt, akivel a fiatal fotós barátságot kötött. A Műcsarnok honlapján olvasható ismertetőben idézik is a rá emlékező Plachyt: „André Kertész szelíd ember volt. Csodálattal nézte az élet minden apró örömét, különleges látásmódja ragályos volt: »Nézd!« – gyakran mondta megszakítva beszélgetésünket vagy sétánkat, és rámutatott egy elrepülő madárra, szórt fényre vagy csak egy kecses gesztusra.”

Plachy hosszú évtizedeken át dolgozott a New York-i Village Voice-nak, ahol saját rovata volt, ám megjelent gyakorlatilag az összes jelentős lapban, illetve albumai is sorban jöttek – mások mellett olyan ikonikus fotósok szóltak róla elismerően, mint Richard Avedon.

Mivel Plachynak az elmúlt években több kiállítása is volt Budapesten, érthető, hogy a jelen válogatás nem törekszik komplex képet adni az életműből. A tárlatot zavarba ejtő módon egy 1953-as, még Budapesten született dedikáció vezeti be: „a kedves kis Szilviának” írt sorok szerzője egy egykori tanítónő, Ilonka néni, aki arra figyelmezteti emlékkönyvében az akkor tízéves tanítványát, hogy legyen olyan, mint a madár: ha kivágják alóla a fát, szárnyaljon magasra. Ami azt illeti, megtette.

Az első képek közt tűnik fel az Apu táncol című – a halhatatlan Zorbász-filmet idéző kocka után a később híres színésszé lett kisgyerek Adrien Brody macskát tartó keze látható, majd váratlanul Andrej Tarkovszkij elkínzott arca tűnik fel profilból, ezután pedig egy idős hölgy a kertjében, utóbbi felvétel 2012-es. A kronológiai sorrend helyett – szemmel láthatóan – a lefényképezett személyekhez való viszony módosulásai állnak a rendszerezés mögött.

Ezt a feltételezést erősíti a további portrék sora is: Margaret Atwood írónő egy 1982-es felvételen Tarkovszkijhoz hasonlóan profilban jelenik meg, míg egy, 1985-ben egy budapesti buszmegállóban lefotózott kamasz a kamerába néz, egyenes, szinte kihívó tekintete mögött tapintható a Kádár-rendszer döglődésének idején a városra szálló, kibírhatatlan szürkeség. Éles ellentétben áll ezzel egy New York-i utcakép. Almodóvar fél arca egy hatalmas női cipő mögött, Brigitte Bardot férfiak és fényképészek gyűrűjében, Basquiat rémült gyerekarccal, Antonioni ravasz mosollyal néz ránk – mintha Plachy addig várt volna, amíg el nem kapja a lehető legjellemzőbb pillanatot, amelyben mindenki önmaga eszenciáját adja. Az Anyu (1984) című felvétel talán sokakban felidézi Kertész Anyám keze című fotóját: a mester édesanyja öreg, eres kezéről készült szép és érzékeny felvételével szemben Plachynál az anyai kéz megvilágítva felemelkedik, így válik a kép középpontjává, míg az arc és az alak a sötétbe mosódik. Adrien Brody aztán megjelenik egy filmszerepben, torreádorként is – a felvételre egy 1999-ben egy széki táncmulatságon készült felvétel válaszol.

Túlzás nélkül ez az év egyik legfontosabb fotókiállítása Budapesten.