Szeretet nélkül nem megy

Ahogy a klasszikus sorsdrámákban, lassan jutunk el a végkifejletig. A gyerekről először az anyja mond le, majd hamarosan az úgynevezett gyermekvédelmi szakemberek, a pszichiáter és a világ is, miközben a kislány egyre elképesztőbb módon tör-zúz, dühöng, szökik a különféle nevelőotthonokból és az iskolából, abban a reményben, hogy édesanyja visszafogadja – csak épp a visszafogadás akadálya maga az őrjöngés, a szökés és az, hogy a háromgyerekes, gyenge és munkanélküli anya fél Bennitől, és félti tőle a másik két gyereket.

Benni a film egy pontján megtalálni látszik az egyetlen embert, aki szót ért vele, a mellé kinevezett iskolai kísérőt. (A német gyermekvédelmi rendszerben ez a státusa annak, aki az állami gondozott gyereket nem neveli, csupán elkíséri az iskolába és hazaviszi.) Micha (Albrecht Schuch) érezhetően szintén súlyos múlttal rendelkezik, és ért a problémás gyerekek nyelvén; éppen ezért a nyugtatónak szánt hazugságokból, a gyermekvédelmi rendszer káoszából és a felnőtteken is csak nagy elővigyázatossággal alkalmazott skizofréniaellenes szerek és nyugtatók ködgőzéből egy erdőbe viszi a gyereket egy olyan házba, ahol sem víz, sem villany nincs – lehet viszont dolgozni és gondolkozni. A „terápia” – amelyet a világ boldogtalanabbiknak nevezett részén mindennapi életnek neveznek – csodák csodája működik, a gond csak az, hogy Benni nem maradhat ott örökké az egyetlen olyan felnőttel, aki életében először odafigyel rá és szereti.

Hanem vissza kell mennie a városi társadalomba, abba a világba, ahol az édesanyja egyik nap azt ígéri neki, hogy újra magához veszi, másnap, amikor összecsomagolva várja, azt mondja, mégsem. Abba a világba, ahol a gyámügyi szakemberek, intézmények és befogadó családok között össze-vissza hurcolják a problémás gyereket, akinek folyamatosan hazudnak, és aki tör-zúz, őrjöng, más gyerekeknek életveszélyes sérüléseket okoz. Mégsem mondja ki senki, hogy amit csinál, az bűn. Valamiféle félreértett pedagógiai módszer alapján semmiért nem büntetik, inkább begyógyszerezik, mintha a gyermeki lélek a hazudozástól, a büntethetetlenségtől és a gyógyszerektől kevésbé sérülne, mint az igazságtól.

Emlékezetes az a jelenet, amelyben az iskolai kísérő közli: nem tudja vállalni a gyermek további felügyeletét, mert kötődni kezd hozzá, és meg akarja menteni. A felelősség­vállalás – mint ahogy a szeretet – kétségtelenül teher, talán a legnagyobb, amit ember vállalhat, és érthető az is, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, de a jelenet jól rávilágít a modernnek nevezett, a lélek működését egy gép működéséhez hasonlatosnak tekintő, a pszichológia „tudományán” alapuló világképre, amelyben egyesek komolyan gondolják, hogy ember – főleg egy gyerek – életét a káoszból és az iszonyatból élhető életté lehet fordítani a vele való azonosulás és a valódi, feltétel nélküli szeretet hiá­nyában, pusztán a szakemberekre bízva, akiknek a lélekhez való viszonya leginkább egy autószerelőnek az autóhoz való viszonyára emlékeztet.

Pedig vannak szép, felvillanó pillanatok: amikor az egyik gondozónő összeomolva, zokogva a földre rogy, úgy siratja a kislány sorsát, vagy amikor Benni az iskolai nevelőt kérleli, hogy fogadja örökbe – ami természetesen nem lehetséges.

Akinek pedig ennyire nincs kihagyva hely a világban, mint Benninek, az vagy a világ szabályait írja át, vagy magát változtatja meg, vagy megsemmisíti magát. A világ szabályai nem változtathatók, a kislánynak a pedagógia és a pszichológia megannyi ostoba kliséje miatt magát megváltoztatni nem segítenek, így marad a harmadik lehetőség.

Noha Helena Zengel elképesztően nagyot alakít – annyira jól játszik, hogy felmerül, nem sérült-e a gyerekszínész ebben a szerepben –, a rendező sajnos nem tudta, hol a határ: az őrjöngős jelenetek egy idő után összefolynak, az újabb és újabb visszautasítástól egyre mélyebben és mélyebben sérülő gyereket körülvevő világ pedig valószerűtlenül embertelen. Nora Fingscheidt rendezői világában nem volt kihagyva a hely egyetlen jó embernek sem. Pedig még az istennek is elég egyetlen igaz ember ahhoz, hogy ne pusztítsa el a világot.

Kontroll nélkül (Systemsprenger)
német dráma, 118 perc, 2019, r.: Nora Fingscheidt
10/7