A múltkereskedő, a kisfiú, a kislány és az oroszlánok története

Formálisan csak 2002-ben szűnt meg a portugál gyarmatbirodalom, akkor, amikor az időközben Indonézia által megszállt Kelet-Timor független lett. A több évszázados dél-amerikai, afrikai és indiai jelenlét erős nyomokat hagyott mind a megszállva tartott területek, mind Portugália kultúrájában. A gyarmatbirodalmak hagyománya és a gyarmattartó kultúrája kölcsönhatásba került nemcsak például a gasztronómiában vagy a tárgykultúrában, de az irodalomban is, és ez a kölcsönhatás máig tart. Az utóbbi idők egyik legnagyobb portugál könyvsikere Dulce Maria Cardoso Visszatérés című – magyarul sajnos még nem olvasható – könyve volt, amely a Salazar-rezsim bukásával elvesztett afrikai gyarmatról, Angolából az anyaországba való visszatérést ábrázolja megrázóan és érzékenyen, egy Afrikában született portugál kamaszgyerek tolmácsolásában. Korántsem Cardoso azonban az egyetlen, aki a gyarmati múltból profitált íróként: mások mellett Mia Couto és José Eduardo Agualusa is maradandót alkotott, utóbbi két író egy-egy regénye ráadásul olvasható magyarul.

Cardusót, Coutót és Agualusát nemcsak az köti össze, hogy műveik az egykori gyarmatokon vagy részben ott játszódnak, és mindegyikben hangsúlyosan megjelenik az európai (idegen) szemmel felfedezett, illetve megértett Afrika, valamint az anyaországhoz való zavaros, kettős viszony, és ezáltal az identitáskérdés, de összefűzi az írókat az is, hogy mindhárman radikálisan újat hoztak az irodalomba stílusban, témaválasztásban és gondolkodásmódban is, amire az érzékeny európai olvasónak nagyon is érdemes odafigyelnie. Annál is inkább, mert régi szabály, hogy a megújulás nem egyszer a perifériáról indul – ott ugyanis rendelkezésre állnak az ehhez szükséges impulzusok.

Ahhoz, hogy világossá váljék a művek történelmi háttere, legelőször talán Portugália gyarmattörténetét érdemes felidézni. A korábban sikerrel gyarmatosító tengeri nagyhatalom, noha egy időre elvesztette függetlenségét, és koronája a spanyolokhoz került, az 1640-ben kezdődött restaurációs háborúval ismét független lett. A következő, a 18. század a kétarcú és Lisszabont a nagy földrengés után megújító Pombal márki kormányzóságának jegyében telt, majd a napóleoni háborúk korszaka következett, amikor a kormánynak egy időre Brazíliába kellett költöznie, 1822-ben azonban Brazília elszakadt. A sorozatos válságok után 1910-ben Lisszabonban kikiáltották a köztársaságot, amely nem tartott sokáig. A következő tizenhat évben több mint negyven kormánya volt az országnak, végül a káosz után katonai puccsal António de Oliveira Salazar került hatalomra. Az autoriter vezető diktatúrát tartott fenn. Hírhedt börtönében, a lisszaboni Sé székesegyház melletti épületben ma múzeum működik, amely leginkább a budapesti Terror Házához hasonlít, és amelyben a Salazar-éra történelme, mindennapjai, a titkosszolgálat működése vagy a börtönélet olyan élményszerűen jelennek meg, hogy a látogató nem könnyen feledi el a látottakat.

Amikor 1974 áprilisában – ekkor a diktátor már négy éve halott volt – kitört a szegfűs forradalom, azonban nemcsak Salazar, de az egyre nehezebben fenntartható gyarmatbirodalom korszaka is véget ért. Korábban, 1961-ben az indiai területek már leváltak a birodalomról, a forradalom után pedig az új, demokrata kormány elismerte a többi gyarmat függetlenségét is, amelyekről ekkor ezerszámra indultak el a telepesek és családjaik az anyaországba, ahol nem egyszer még életükben nem jártak.

Ebben a pillanatban kezdődik az említett Dulce Maria Cardoso O Retorno (Visszatérés) című regénye, amely, ahogy említettük, magyarul még nem olvasható. (Az angol kiadás a MacLehose Press kiadásában jelent meg Angel Gurría-Quintana fordításában.) Cardoso 1964-ben született, az angolai Luandában töltötte gyermekkorát, így műve erősen önéletrajzi jellegű, hiszen tízéves volt, amikor Angola függetlenné vált, ő pedig családjával – és további ötszázezer visszatérővel együtt – Lisszabonba került. Első kötete, a Campo de Sangue (Vérmező) 2002-ben jelent meg, míg az Os Meus Sentimentos (Az én érzé­seim) megnyerte az Európai Unió irodalmi díját, következő könyve, az O Chão dos Pardais (A verébszint) pedig a Portugál Pen Klub nagydíját. Azonban negyedik kötete, a Visszatérés volt az, amellyel igazán berobbant.

Nem csoda: a történet erejét az adja, hogy Cardoso a félig még gyerek, félig már felnőtt főhős nagyon éles szemével láttatja az 1974–75-ös eseményeket az angolai mindennapoktól az Európában még soha nem járt gyerekek Lisszabon-élményéig. Ráadásul nem az angolai nép vagy a gyarmatosítók szemszögéből mesél, hanem a legvesztesebb harmadik fél, a visszatelepítettek nevében szól, akik még nem portugáliai portugálok, de már nem afrikaiak – és közben mégis. Valakik, akik a két kultúra határán rekedve teremtettek maguknak egy harmadikat, amelyben a kerítésekkel kizárt helybéli lakosságnak voltaképp ugyanúgy nincs helye, mint az anyaorszá­giaknak – akikre úgy szakad rá hirtelen az ötszázezer menekült, hogy nem tudnak mit kezdeni velük: jobb híján szállodákban szállásolják el a földönfutóvá lett tömeget.

A főhős édesapja nem véletlenül nem akarja elhagyni Angolát még akkor sem, amikor egyértelművé lesz, hogy a bosszúvágytól lihegő új hatalom emberei – akik jobban hasonlítanak útonállókra, mint rendőrökre – a legjobb esetben csak kihajtják otthonaikból az addigi gyarmattartókat, rosszabb esetben meg is ölik őket. Cardoso főhőse igazság és igazságtalanság, fehér és fekete, portugál és afrikai portugál lelke közt hánykódik. A nyitó oldalakon vázolt jelenetekben az író nem foglal, hiszen nem is foglalhat állást a bonyolult helyzetben: egyszerűen csak rögzíti, hogy érkeznek meg az új állam katonái, hurcolják el apját, majd menekül ki a család az otthonából az „idegen” Lisszabonba. Amelynek leírása megint bravúros: Cardoso nemcsak a menekültek mindennapi életét mutatja be, de azt is, miként érzékeli a számára teljesen új világot és a menekülti létet az addig totálisan más viszonyok közt élő gyerek. Emlékezetesek azok a jelenetek például, amikor a menekültek „fagyoskodnak” a portugál klíma miatt, vagy amikor Cardoso felidézi, milyen kognitív disszonanciát okoz az, hogy míg Afrikában azért voltak a többség ellenségei, mert fehérek, itt is másodrendű állampolgároknak számítanak – mert feketék közt éltek, és kvázi afrikaiak.

Míg Cardoso Angolába, António Emílio Leite Couto, írói nevén Mia Couto Mozambikba viszi az olvasót. Az 1955-ben az egykori gyarmaton született, és gyermekkorát Beirá­ban töltő szerző 2013-ban megkapta a Camões-díjat, a portugál nyelvterület legfontosabb irodalmi elismerését. Cardosoval ellentétben Couto fiatal felnőttkorát is Afrikában töltötte. Íróként semmiképp nem mondható ismeretlennek a világban: a márquezi mágikus realizmussal és Jorge Amadóéval rokonított prózáját több mint húsz nyelvre fordították le. Noha az irodalomban jó eséllyel cimkéznek bármit „mágikus realistának”, amiben az európai tudományos világnézetnek nem megfelelő dolgok történnek, Coutocsak annyira mágikus realista, amennyire afrikai.

Hogy miről is van szó, azt már Az oroszlán vallomása (Európa Kiadó, 2012, Pál Ferenc fordítása) mottója is sejteti: egy afrikai közmondás szerint amíg az oroszlánok nem mondják el saját történeteiket, addig a vadászok lesznek a vadásztörténetek hősei.

Elgondolkodtató nyitány. Hát még amikor belesodródunk a történetbe. Egyetlen pillanat alatt áll fejre az addig hitt világ, ahogy belecsöppenünk az afrikai falu életébe. A település határán „oroszlánemberek” settenkednek, áldozatuk, egy házaspár idősebb lányának testéből szinte semmi nem maradt, ugyanakkor az asszony, a férfi és az oroszlánok a külvilággal szemben egy világhoz tartoznak. A hatóságok által kiküldött vadász legfeljebb idegen, „félvér”, gyanús ember, akitől voltaképp jobban kell tartani, mint az oroszlántól – mégis ő az egyetlen esélye a faluban ragadt Mariamarnak, a narrátornak, aki fokozatosan döbbenti rá az olvasót arra, hogy milyen iszonyatos jogfosztottságban és reménytelenségben élnek az afrikai nők. Szívszorító, ahogy a lány és anyja két szólamban elkezdi mesélni a hajnaltól éjjelig robotoló nők életét, hogy aztán csatlakozzon hozzájuk a megerőszakolt, halálba hajszolt cselédlány, a főnök feleségeként valamiféle jogokkal rendelkezdő „nagyasszony” és a többi nő, hogy ez a kórus összeálljon az iszonyat hangjává, mint az oroszlánüvöltés.

Hiszen, meglehet, hogy a nő és a lánygyerek teljhatalmú ura a férfi, aki akár meg is ölheti a nőt, de valójában tehetetlen a női erővel – a „nőstényoroszlánnal” – szemben. Felkavaró, szokatlan, izgalmas és kegyetlenségében is végtelenül tiszta prózanyelv Coutóé, amely egyszerre portugál, mozambiki, európai és afrikai – annyi úton indult el, hogy végül minden hagyományból a legjobbat megtartva alkotott unikálisat, bőven felhasználva a helyi meséket, mondákat, legendákat.

Ha Cardoso és Couto elsősorban témaválasztása és világlátása miatt érdemes a figyelemre, illetve azáltal, ami mindebből beszűrődik prózanyelvükbe, José Eduardo Agualusa Alves da Cunha, írói nevén José Eduar­do Agualusa vérbeli író. Mondhatnánk, hogy zseni, vagy hogy az elmúlt idők egyik legszebb regénye a magyarul is megjelent A múltkereskedő, de nehéz körülírni azt az elképesztő varázst, ami a vékony könyvből árad. (A Bense Mónika által fordított kötet a József Attila Kör és a L’Harmattan kiadásában jelent meg 2010-ben.) Az 1960-ban, Angolában született Agualusa regényei huszonöt nyelven jelentek meg, A múltkereskedő elnyerte a legjobb külföldi regénynek járó Independent Foreign Fiction Prize-t, egy másik könyvét pedig, A feledés általános elméletét, amelynek főhőse egy Ludo nevű nő, aki elbarikádozza magát az ország függetlenségének pillanatában luandai lakásában, 2016-ban Man Booker-díjra jelölték, 2017-ben pedig elnyerte az International Dublin Literary Awardot.

A múltkereskedő egyik főhőse a történet narrátora, egy falon élő gekkó, Eulalio, míg a másik főszereplő maga a múltkereskedő, aki a viharos történelmű országban azzal foglalkozik, hogy patinás múltat „gyárt” a hozzá forduló klienseknek. Agualusa különös szimbolikájú könyvében a gyarmati múlt véres fejezeteiből és a fájdalomból, valamint a rebbenő szépségből eleven, élő, lüktető próza lesz.

Az amúgy albínó múltkereskedő, Félix Ventura beszélő nevű szerelme, Angela Lúcia, a mulatt lány azzal foglalkozik, hogy a világ különféle tájain fényeket gyűjt. „Azt állította, hogy képes volna a világ bizonyos pontjait a fényük alapján felismerni. Lisszabonban tavasz­utón a fehér, nedves és kicsit sós fény eszét vesztve bukik alá a házsorokra. Rio de Janeiróban a rióiak által csupán érzésre ősznek nevezett évszakban, amelyet az európaiak lenéznek, és amelyről azt állítják, hogy tisztán a képzelet szüleménye, a fény ellágyul, selymesen ragyog fel, néha nedves hamuszín kíséri” – írja Agua­lusa, aztán folytatja a goai és a berlini fénnyel.

Noha az agualusai nyelv és világ fájdalmasan, melankolikusan, angyalian szép – hogy ez átjön, Bense Mónika érdeme is –, kár lenne itt megállni: Bánki Éva a kötetet záró tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy mindettől még ott van a könyvben Angola egész tragédiája. Ahogy írja, A múltkereskedő kőkemény társadalmi regény is.

Míg Cardoso azokról ír, akik elhagyták Afrikát, Agualusa azokról, akik nem: ők azok, akik „mint ráncos arcú gekkók, ott lógnak” a falon. Akiknek múltja és identitása ugyanúgy lebeg, mint az egykori gyarmat gyarmatosítás előtti lakóié.

Ebben az alakíthatónak tűnő, dea maga valóságában véres és iszonyatos múltban pedig Angola ugyanolyan megfoghatatlan és tűnékeny, mint Angela, azaz az angyal, vagy az általa gyűjtött fény.