Kultúra
Hatalmas utazás Udvarhelytől Nagyváradig
Pataki János útikönyvében a híres városok mellett kevésbé ismertek és természeti csodák is megjelennek
A kiadvány szerzője sorra veszi az erdélyi településeket Székelyudvarhelytől a híres vulkáni eredetű bazaltoszlopokig, a Detonátáig, a fejezetek nagy részét erdélyi íróktól vagy utazóktól származó idézetekkel vezeti be, majd a helységekről közöl szűkszavú ismertetőt, megemlítve azok főbb látnivalóit, máshol érdekességekkel is szolgál.
A Székelyudvarhely fejezetben például megismerünk egy tatárjárás-korabeli legendát, a Korondot leíró részben megtudjuk, kicsoda Firtos, akinek lova sziklává dermedt a település hatrárában, Székelyderzsnél az unitárius erődtemplom Szent László legenda freskójának részletesebb leírását azonban szívesen vettük volna – valahogy úgy, mint a Homoródkarácsonyfalva fejezetben, ahol alapos ikonográfiai leírást kapunk. Itt jegyezzük meg, hogy a székelykapuk szimbólumairól is bőven elfért volna egy ennél mélyrehatóbb leírás a könyvben, bár az mindenképp jó ötlet, hogy
a kapu részeit ismerteti a szerző.
Erénye a könyvnek az is, hogy nemcsak a városokról, de a természeti képződményekről is megtudhatunk sok érdekességet: a Medve-tóról például azt, hogy pontosan 1875. május 27-én délelőtt keletkezett egy legelő helyén, amikor elzáródott egy víznyelő, és a befolyó patakok vize tóvá duzzadt, ráadásul sós tóvá, amelynek koncentrációja tízszer nagyobb, mint a tengervízé. Külön fejezet szól a parajdi sóvidékről, ahol már a római korban is működtek a bányák.
Székelyföld leírását a Szászföldé követi, Brassón, Szinaján, a törcsvári középkori várkastélyon át Fogarasig és tovább. Nemcsak az ismert városok és műemlékek, természeti képződmények kerültek be, hanem az olyan ismeretlen csodák is, mint például Kerc cisztercita apátsága, amelyet III. Béla fia, Imre alapított, és amelynek – jegyezzük meg – ha Olaszországban vagy Katalóniában volna, bizonyára masszív európai rajongótábora lenne. Ez a kora gótika egyetlen látható emléke Erdélyben.
Izmos fejezetet szentelt a szerző Nagyszebennek, Szászföld fővárosának és Medgyesnek, valamint Berethalomnak, amelynek evangélikus erődtemploma a világörökség része. Segesvár a híres óratoronnyal – na meg persze Drakula szülőházával –, a szintén világörökségi helyszínnek otthont adó Szászfehéregyháza és Kőhalom zárja a Szászföldről szóló részt, hogy aztán Dél-Erdély felé utazzunk tovább Vajdahunyadon át Aradra, Temesvárra és Herkulesfürdőre.
Az Erdélyi-medence Kalotaszeggel és Mezőséggel, valamint Kolozsvárral és Gyulafehérvárral, az Aranyosmente Tordával és Torockóval marad ezután a képzeletbeli utazó mögött. Erénye a könyvnek, hogy Székről szólva nem feledkezik el a népművészet bemutatásáról sem, Kolozsvár pedig természetesen súlyának megfelelően szerepel a kötetben, csakúgy, mint Gyulafehérvár.
Máramaroson keresztül jutunk el aztán Erdélyből a Partiumba, Szent László és Ady Endre városába, Nagyváradra, hogy aztán képzeletben átlépjük Biharkeresztesnél azt a szomorú határt. Színes, lényegretörő, korrekt kötet az Erdély kincsei – talán csak annyi jegyezhető meg, hogy a fotóanyag elég változó minőségű, a felvételek közt sajnos akadnak levágott tetejű templomok, boltívek, néha pedig túl sok kép kerül a két oldalra, amelyek agyonnyomják egymást, az oldalakat felül díszítő csíkok nem egyszer belevágnak a képekbe.
Az esztétikai jellegű kifogások persze inkább a grafikust illetik, nem a szerzőt.
