Egyszerre selymes és kegyetlen világ

Az Egy ​galamb és egy fiú című kötetet, amelyet a Helikon adott ki nemrég, Rajki András fordította magyarra.

Noha a pszichológus végzettségű, 1948-as születésű szerzőneknem ez az első kötete magyarul (a Négy ​lakoma és az Orosz ​románc jelent meg), aligha nevezhető ismertnek Magyarországon.

A cselekmény két szálon indul el. Először az idegenvezetőként dolgozó, az 1940-es években született Jáir Mandelszon kezdi el mesélni élettörténetét. Majd egyik csoportjának tagja kezdi mondani a független Izrael Állam 1948-as kikiáltását követő háborúban szerzett élményeit, és azt, hogy miként esett el az egységében harcoló, „Csecsemő” becenevű galambász fiú.

A két történet érezhetően, de nagyon lassan közelít egymás felé, az olvasó ösztönösen tudja, hogy Mandelszon semmi különös élete valamilyen módon, valamelyik ponton összefonódik majd a galambászfiúéval, aki körülbelül akkor halhatott meg a harctéren, amikor ő született, Shalev azonban olyan mesteri módon fonja össze a szálakat, hogy amikor regény vége felé fény derül arra, hogy mi köze van az 1948-ban elesett fiatal katonának a főhőshöz, az olvasó, aki mindenre fel volt készülve, nem jut szóhoz a döbbenettől.

Shalev a krimiket megszégyenítő módon kanyarítja a megoldás felé a történetet, és eközben gondja van rá, hogy ne csak a főszereplő, Jáir arcát rajzolja meg élesen, de a körülötte élőkét is. Az érzékeny édesanya, akinek élete szintén csak a regényfordulat következtében válik érthetővé, a munkamániás, kissé rideg orvos apa, a családi jó barát, az építkezési vállalkozó Mesullám, a hideg, anyagias, pragmatikus amerikai feleség és Mesullám ízig-vérig izraeli, melegszívű lánya, az építési vállalkozónál dolgozó alkalmazottak, az 1948-ban a kibucokban élők és a nyelvet még csak törve beszélő, újonnan érkezett állatorvos úgy népesíti be a regényt, hogy tökéletes társadalmi körkép bontakozik ki.

Shalev elbűvölő mesélő, a történet, ahogy említettük, egyszerre intim, emberi, szeretettel teli. Főleg az építkezési vállalkozó és az orvos apa kapcsolatát ábrázolja érzékenyen, amelyben két, semmiben nem hasonlító ember mégis összetalál. Ebben a tiszta légkörben mintha még a háború iszonyata, az örökös gyász iszonyata is elfogadhatóbb lenne.

Ahol csak ordítani vagy gyászolni lehet, Shalev ott nem ordít vagy gyászol. Mintha ellebegne a története a semmibe, miközben szinte az összes szereplő élete összeomlik, és a két főhős meghal. Az Egy fiú és egy galamb mindeközben szép nyelvileg, szépek a könyvben felvonultatott képek, legyen szó a darvak vonulásáról, egy kerti zuhany alól látható esti kert képéről, a szerelem gesztusairól, a haldoklásról vagy a kötet bonyolult szimbólumrendszeréről, amelyben a ház, a házépítés, a madarak, Jeruzsálem, az ígéret földje vagy a repülés ősi-ismert módon szálazódik össze az archetípusos és bibliai jelképekkel.

Paradoxnak tűnik, de ez a könyv legnagyobb hibája. Shalev – vagy a benne élő pszichológus, hiszen ez az eredeti szakmája – elfogadhatóvá akarja simítani az elfogadhatatlant. Ami, ha nem is hazugság, de közel áll hozzá. Vigyáz rá, hogy a történet sehol ne forduljon giccsbe, de épp attól, hogy egyszerre ennyire selymes és kegyetlen, a vége felé egyszerűen elkezd szétesni a könyv.

A csúcspont után lejtmenet következik, és amilyen szépen felívelt és összesimult a jelen és a múlt a kötet kétharmadáig, úgy ül le a vége.

Mire végigolvassuk, sok a szépségből és sok a tragédiából. Nem tűnik igaznak. A katarzis pillanatában jó lett volna elvágni a kötetet, és útjukra bocsátani a még élő szereplőket. A világ selymes és kegyetlen, de nem ennyire.