Kultúra

És akkor jött a nagy pók, aki elvette a látást

Tommy Orange Sehonnai című regénye az év egyik irodalmi szenzációja a hazai könyvpiacon – A dokumentumregény és a fiktív történet határán

Ha a naponta száz csatornából ömlő „szenzációk” korában a szenzáció szónak volna még értelme, úgy kezdenénk, hogy Tommy Orange Sehonnai című regénye irodalmi szenzáció. A kötet magyarul a 21. Század Kiadónál jelent meg, Pék Zoltán fordításában.

És akkor jött a nagy pók, aki elvette a látást
Az indián író kötete igaz és felkavaró
Fotó: 21. Század Kiadó

A New York Times kritikusa velősen rendkívüli, úttörő alkotásnak nevezte – és ami azt illeti, minden szempontból az is. A szerző, Tommy Orange a csejen és az arapahó törzs bejegyzett tagja – tehát csejen is, és arapahó is, szülei révén –, Oaklandben született, és ott is nőtt fel.

A könyv azonban nem azért szenzációs, mert indián szerző írta. Azért az, mert brutális, igaz, felkavaró, tiszta és mocskos egyszerre, és úgy mutatja be az észak-amerikai indiánok jelenkori életét belülről, hogy a történet az „indián sors” története fölé nő, a konkrét sorsokat bemutató műből egy olyan általános olvasat is kibontakozik, amely a földjét örökre, kultúráját és nyel-vét még épphogy nem elvesztő, min-den jogfosztott nemzetre érvényes.

Olyan ember világélménye sír, ordít, üvölt ezeken a lapokon, akinek nincs otthona a saját, őseitől örökölt hazájában. Akitől a fehér ember tíz generációval ezelőtt még a látását is ellopta, mint az indián mítosz pókja, Veho, aki „kényszerítette a világot, hogy az ő szemével lásson”.

„Nézz ide, az lesz, hogy előbb eladod az összes földedet, aztán a figyelmedet, amíg el nem felejted, hogyan kell figyelni. Amíg a szemed ki nem szárad, és nem látsz magad mögé, és előtted meg nincs semmi, csak a tű, az üveg, vagy a pipa látszik, aminek van értelme.” Napjainkban és 1637-ben is elkezdődik a történet, két szálon: egy, az alkoholista anyja miatt torz arccal született indián fiú eleveníti fel, mit meséltek neki saját történetükről a rokonai. Nagyjából azt, hogy 1637-ben több száz píkot indián gyűlt össze, hogy ünnepeljenek. A fehérek körbevették a falujukat, és felgyújtották, a menekülőket legyilkolták, majd másnap, amit a kormányzó a hálaadás napjának nyilvánított, ünnepi lakomát rendeztek a Massachusetts-öbölben. Az ünnepen az emberek indiánok fejeit rugdosták az utcán. De hogy mi történt valójában, azt nekik, akik emlékeznek rá, nem hagyták elmondani. „Bennünket mindig csak mások definiálnak” – veti oda a narrátor, aztán elmeséli a Sand Creek-i mészárlást is, amit az érzékenyebb olvasókra való tekintettel itt nem részleteznénk. Lassan körvonalazódik a paradoxon: azok az emberek, akik a sokadízigleni leszármazottai az egykor megmenekült, megmaradt őslakóknak, egyszerre akarnak és nem akarnak emlékezni a múltra. Akarnak, mert szívósan ragaszkodnak valamihez, amit már nem tudnak megnevezni, vagy ahogy a szerző írja: „az emlékek vagyunk, amire nem emlékszünk”. És nem akarnak, mert évszázadok óta megalázottnak, jogfosztottnak, megtűrtnek lenni olyan állapot, amelyből vagy az alkohol, vagy az idenitásváltás által lehet csak menekülni. A rezervátum csalóka menedék: valami, ami legfeljebb az imitációja, Patyomkin-díszlete az egykori valódi életnek. Épp mint azok a sportcsarnokok, amelyekben a szertartásokat tartják, vagy a „kisebbségi konferenciák”.

Az indiánok a felhőkarcolók Amerikájában vagy munkanélküliek, vagy alacsony státusú munkát végeznek. Vagy alkoholisták, vagy drogosok, a város szélén laknak vagy lakókocsiban, drogot árulnak, és elhagyják a gyerekeiket.

A kötet briliáns módon egyensúlyoz a dokumentumregény és a fiktív történet között, ráadásul úgy, hogy az egyes részek csak az egész kötetet végigolvasva állnak össze egésszé.

A laza kerettörténet szerint az egyik szereplő örököl a nagybáty­jától egy kamerát. Azzal keres fel idősebb indiánokat, akiket egyedül hagy a szerkezettel, hogy mondják el az élettörténetüket. A lassan összeálló mozaikkockákból kibontakozik az elmúlt fél évszázad története indián szemmel – és kibontakozik az is, hogy ezek az emberek önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. Egyszerűen azért, mert indiánok. És mert a valódi élet lehetőségét örökre elvették tőlük a földekkel együtt, a modern társadalomba pedig auten­tikus értékrendjük – vagy függőségeik, vagy mindkettő – okán nem tudnak beilleszkedni, ha pedig mégis megtennék, nem engedik őket. Jobb híján hát társadalmat alkotnak a társadalomban saját szabályokkal, amelynek legfőbb szabálya nem választott, hanem örökölt és kiirthatatlan: a világot indián szemmel nézik. És az indián szemében egy másik világ tükröződik, mint a fehérében. Vagy ha ugyanaz, nagyon máshogy. „A városi indiánok történetét még nem láttuk” – mondja az egyik fejezetben Dene Oxende, az író alakmása, és hozzáteszi: nem csoda, mert „olyan szomorú, hogy az nem lehet szórakoztató”. De az egyéni történetek a nagy, szomorú összképen belül nem szomorúak. „Nem szorulnak sajnálatra, van ott igazi szenvedély, harag” – mondja Dene.

Na, ezeket a történeteket írta meg – indián meséket és történeteket beleszőve a regénybe – Orange úgy, hogy utána nem lehet nem az indiánokkal lenni. Nem lehet nem látni az igazat, ráadásul indián szemmel.

Tommy Orange: Sehonnai
Tommy Orange: Sehonnai
Forrás: 21. Század Kiadó

Kapcsolódó írásaink

Hazatérés

ĀMa kezdődik és vasárnapig tart a 17. Budavári Könyvünnep – A magyar nyelv és könyv ünnepe

Nem az a kérdés, kié Kafka

ĀMinden anyagot digitalizálunk és hozzáférhetővé teszünk – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak Stefan Litt, az Izraeli Nemzeti Könyvtár irodalmi gyűjteményének kurátora

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom