Hazatérés

Ilyen volt az a pillanat, amikor bizonyossá vált, hogy Márai Sándor elvesztette budavári, Mikó utcai otthonát. Nem sokkal később, 1948-ban végleg elhagyta Magyarországot.

Egy életművet sok szempontból lehet vizsgálni: például a korszak irodalmában elfoglalt helye szerint, az életmű összefüggései szerint, Márai esetében azonban még egy szempont adódik: az itthon és az emigrációban írt művek szerint.
A képzőművészek, a fotósok vagy a zeneszerzők esetében egyszerűbbnek látszik az emigrációs léthelyzet, hiszen a króm-oxid-zöldnek legfeljebb a neve változik Párizsban, a színe nem. De mit tehet egy író, akinek eszköze és anyaga a nyelv, szellemi otthona a saját irodalmi közege, és olvasói is leginkább azok, akiknek a nyelvén ír? (Főleg, ha magyar.)
Amikor az író elveszti az otthonát, légüres térbe kerül. Az emigrációban napról napra tünedeznek a szálak, amelyek az élő, beszélt nyelvhez kötik, és ezáltal távolodnak az olvasók. Azok, akik 1948-ban itt maradtak a megváltozott valóság új szavaival és fogalmaival, immár nemcsak a térkép szerint éltek máshol, mint az író, de alapvetően megváltozott a léthelyzetük.

Onnantól, ahogy becsukódott utána – maga választotta módon örökre – a kapu, az író egy volt nyelvben és egy másfajta valóságban, az emigránsok léthelyzetében élt, ami az 1948 után született művekből akkor is kiolvasható, ha folyamatosan reflektált az itthoni történések közül azokra, amelyekről tudomást szerzett (különösen 1956-ban).

Pedig nála voltaképp döntés volt, hogy magyarul ír majd – mint ahogy Pessoánál, hogy portugálul, Borgesnél, hogy spanyolul az angol helyett –: gyermekkorában két nyelven, magyarul és németül élt, korai éveit Bécsben töltötte, majd párizsi tudósító lett. Csak 1928-ban költözött haza, majd egy rövid berlini kitérő után 1948-ig itthon is maradt.
Ki tudja, a széteső Európa rémálmának kezdődő valósága közrejátszott-e abban, hogy 34 éves korában megírta egyik főművét, az Egy polgár vallomá­sait. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy épp ekkor, az „utolsó pillanatban” született meg az utolsó pillanatról a magyar irodalom egyik alapműve. Mint ahogy érdemes figyelni arra is, mi van benne: Kassa és a soknemzetiségű, sokkultúrájú régi Magyarország meg a trianoni sokk utóhatása biztosan. Mint ahogy a küszöbön álló második világháború előérzete, és a középosztály akkor még létező Magyarországa is mint keret és mint szellemi tér. Az első és az utolsó szűk pár évtized vége, amikor már és még elviselték a polgárságot és a minőségi magyar irodalmat, hogy aztán a Szálasi-féle őrjöngés utáni rövid fellélegzést követően ugyanolyan, csak hosszabb sötétség következzék 1948 után.
Abban a húsz évben, amit Márai 1928–tól 1948-ig itthon töltött, sorra jelentek meg a regények, például a később kultuszkönyvvé lett Szindbád hazamegy, vagy a halála után harminc évvel előbb Olaszországban, később Franciaországban, majd Portugáliában is befutott A gyertyák csonkig égnek.

A regények egyértelműen a közép-európai, európai középosztálybeli léthelyzet élményéből és arra reflektálva íródtak, aligha tévedés hát azt állítani, hogy késői világsikerük oka is részben ez.

Aztán az emigrációban – ahogy az író helyzete megváltozik – alig született már regény, noha 1948–tól 1989-ig, az öngyilkosságáig negyven év telt el. Ott van persze a San Gennaro vére vagy a Judit..., de az életmű súlypontját a második szakaszban egyértelműen a naplók adják.

Nehéz lenne műfajilag besorolni a magyar irodalom egyik legkülönösebb kríziskönyvét, az 1949-ben befejezett Föld, föld...-et, amelyben elemi erővel keveredik a szenvtelen tudósítás annak a bizonyos régi Magyarország összeomlásáról 1944–45-ben és az utána formálódó diktatúráról, mégis hajlunk rá, hogy az Egy polgár vallomásainak folytatásaként definiált könyv voltaképp Márai Sándor magyar író búcsúja Márai Sándor magyar prózaírótól. Hiszen emigrációban naplót és a friss élmény hatására visszaemlékezést még lehet írni, de regényt nagyon nehéz.

San Gennaro persze kis híján nápolyi szívvel kárpótolta minden veszteségért – mint ahogy Lénárd Sándor római, Giorgio Pressburger trieszti szívet kapott –, de Márai nem vált nápolyivá.

Talán túl intellektuális volt hozzá, és túlságosan kötődött ahhoz, amit örökre elvesztett. Egy akkor már nem létező Magyarországhoz. Egy, talán csak a szellemi térben létezett, vágyott európai Magyarországhoz.

Immár egy másik kontinensen, süket, szomorú magányban élő, éleslátású, kemény és okos bejegyzéseket papírra vető naplóíróvá vált hát. Fogadott fiától született unokái már nem beszéltek magyarul.

Most a szintén az I. kerületben élt Tandori Dezsőén kívül az ő életműve áll a Budavári Könyvünnep fókuszában.

Egy helyen azt írja, végső soron azért ment el, mert megsértették – és ezért is nem jött haza, amíg itt voltak a szovjetek.
Ha posztumusz ki akarja engesztelni bárki is, elsősorban olvasni érdemes, hogy megértsük azt a pszeudo-Magyarországot, amelyben élni kívánt volna és azt a csak a szellemi térben rövid ideig létező „irodalmi” Magyarországot, amely Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és nyugatos társaik, majd az ő nyomdokaikon feltűnő Márai Sándor által formálódott, míg 1948-ban el nem bukott. És amely azóta is az egyetlen lehetséges szellemi otthon a legtöbb magyar írónak.

Ha másért nem, ezért jó, hogy most hazatérhet a budai Várba, legalább jelképesen.