A kubai nyomornegyedből a londoni opera színpadára

A spanyol Icíar Bollaín munkájának érdekessége, hogy abban maga Acosta is játszik, aki felnőttkori önmagát alakítja – a mű amúgy a San Sebastian-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját kapta.

A film elején valahol Havannában járunk a nyolcvanas években – Acosta 1973-ban született, és tízéves kora körül fedezték fel –, a lenyűgöző város díszletei közt kezd kibontakozni a tehetséges, ám kezelhetetlen zsenipalánta (a kisgyermek Acostát Edlison Manuel Olbera Núñez alakítja, játéka sokkal jobb, mint az önmagát játszó táncosé), és apja egy életen át tartó párviadala, valamint a sikerhez vezető út.

Lassan körvonalazódnak a családi viszonyok és a kubai viszonyok is. A szegénység boldogtalanságából menekülnek az emberek, azt hívén, hogy a gazdagság boldogtalansága jobb lesz – így lép le az egyik jelenetben az édesanya nővére és a fél család. Az apa, akit nagyon jól játszik Santiago Alfonso, ellentmondásos figura: a rabszolgák öntudatos leszármazottja, aki fiát elsősorban túlélni tanítja. Másodsorban arra, miként legyen saját tehetsége rabszolgája. Nem csupán azért, hogy legalább a gyereknek lehetősége legyen kitörni a külvárosi nyomorból, hanem inkább azért, mert meglátja benne a zseniális táncost. A film elsősorban ott szakít a hasonló, leginkább amerikai rajt-cél típusú életrajzi filmekkel, hogy középpontjában voltaképp nem a siker vagy a sikerhez vezető út áll, hanem az a küzdelem, amit Acosta vív apjával a „normális élet” jogáért a táncossors ellenében, és az, amit magával vív, hogy megfeleljen egy nyelvileg és kulturálisan idegen közegben, Európában és az Egyesült Államokban, valamint az, amit közben érez honvágya miatt.

„Innen mindenki el akar menni. Én vagyok az egyetlen, aki pedig szeretne visszajönni” – mondja a film egyik jelenetében, immár világsztárként. (A fiatal sztárt Keyvin Martínez alakítja, közepesen.)

A rendező szépen, mindenféle erőlködés nélkül festi fel a háttérben a kubai és a londoni városképet is, csakúgy, mint a komplett kubai társadalomrajzot, mégis van egy olyan, halvány érzésünk, hogy nagyon visszafogottan ábrázolta a diktatúrában lehetséges problémákat, noha mindazok a Kádár-korból ittragadt reflexek és ismeretek felvillannak a filmidő alatt, amelyeket Magyarországon is át kellett élni a disszidálások által szétszakított családok fájdalmától a disszidensek hátramaradt rokonainak és ismerőseinek félnivalóján át a szegénységig. (Illetve, ami Kubát illeti: az éhezésig.)

Amíg arról van szó, hogy a belülről ábrázolt társadalom tagjai nem tudják, hogy a határon átjutva majd más miatt lesznek boldogtalanok, ez rendben is van – az utcai fiestákkal, rizses babbal és tánccal megmutatott mindennapok azonban aligha ilyen ártatlanok és gondtalanok.

A rendező szépen játszatja össze a színpadi táncjeleneteket a filmjelenetekkel, a múltat a jövővel – sehol nem okoz fennakadást a műfajváltás, sőt, az eltáncolt jelenetek nem egy helyütt továbblendítik a filmet, amelynek látványvilága azonban nemcsak a tánc miatt lenyűgöző, de filmes értelemben is – az operatőr a spanyol Alex Catalán volt.

Végül Acosta nyer az apja ellen és nyer saját világsztársága ellenében: egyszerűen hazamegy, hogy létrehozza a Fidel Castro által otthagyott, félig megépített, egykor táncszínháznak szánt objektumban a saját intézményét. Immár világsztár – így hát megvan a joga normális embernek lenni, noha az időközben meghalt apa ezt már nem élhette meg.

Az Út a királyi operába mélyebb, igazabb és elgondolkodtatóbb az úgynevezett életrajzi filmek legtöbbjénél. Mégis olyan érzésünk van, hogy kicsivel több is lett volna ebben – nem tudunk meg például semmit Acosta személyes viszonyairól, emberi kapcsolatairól a családjával való viszonyán kívül. Persze elsősorban nem a magánéletéről szól a film – mégis, valahogy hiányzik az ember a világhírű táncos és a kubai hazafi maszkja mögül. Még úgy is, hogy közben ott van ő maga a vásznon.

Út a királyi operába (Yuli)
spanyol-kubai-angol-német életrajzi dráma, zenés film, 111 perc, 2018
Rendezte: Icíar Bollaín
10/7