Kultúra
A nyolcvanas évek sötét New Yorkjáról
Álnéven írt Auster-kötet jelent meg magyarul – A szöveg nyomokban már idézi a nagy írót – A klasszikus amerikai krimin a Chandler-iskola hatása érződik
Az Illés Róbert által fordított könyv részben a Chandler-iskolát idézi, részben a későbbi Austert előlegezi, ám alighanem csalódnak, akik a New York-trilógia szofisztikált világképét vagy irodalmi igényességét, netán a közelmúltbeli 4321 nagyszerű, izgalmas szerkesztésmódját keresik ebben az első kötetben.
Egyszerű, mocskos krimiről van szó, amelyben George Chapman, az egykori baseballsztár, aki egy baleset miatt évek óta nem játszhat, felbéreli Max Klein magándetektívet, mivel életveszélyesen megfenyegették. Ahogy csordogál előre a történet, és megtörténik néhány gyilkosság, kibontakozik a nyolcvanas évek New Yorkjának alulnézete és felülnézete is. A későbbi Auster-kötetek fényében szépirodalomnak kevés a Trükkös játék, krimiként legfeljebb közepes, de a figyelmes olvasónak feltűnhet egy-egy olyan bekezdés, amely már a későbbi, valóban nagy írót előlegezi. Egy őszi eső leírása, a detektív irodájának és lakásának szinte élő képpé varázsolt megjelenítése, egy-egy bonyolult és ellentmondásos emberi kapcsolat pár vonással való felvázolása vagy épp a meglepő végkifejlet olyan elemei a regénynek, amelyek már sejtetik, hogy ha a szerző majd – hiszen, mint említettük, 1982-ben járunk – elengedi a krimit mint műfajt, nagy író lehet. (Az lett.)
A történet viszont lapos, épp csak a meglepő csavar menti meg a végén a teljes unalomba fulladástól, vagy attól, hogy a zs kategóriás akciófilmekből ismert, nagyotmondó süketelésbe – amit Klein és ellenfelei alkalmaznak – beleunva az olvasó odavágja a könyvet.
A nyomozó természetesen puszta kézzel legyőzi a gengsztereket, közben cinikus bon mot-kat enged el, a gengszterek természetesen kalapácsarcú barmok, akik kocsikat törnek, és az előzetes várakozásoknak megfelelően felbukkan a történetben egy csinos nő is, akiről kiderül, hogy nem az, akinek látszik.
Sajnos le kellene lőnünk a poént ahhoz, hogy alaposan körülírhassuk, mi a probléma Auster első könyvének nőképével, így bővebb kifejtés nélkül csak annyit említünk, hogy a könyv nemcsak a ma már kínosan ható párbeszédek miatt irritáló néhol, de azért is, mert a nők itt tehetetlen bábuk vagy prostituáltak, libák vagy vénasszonyok, egytől egyig ostobák vagy aljasok. Persze a korszak divatos krimijeitől, legyen szó könyvről vagy tévészériáról, nem üt el ezzel a szerző, akit igazságtalan lenne visszamenőleg a saját mércéjével mérni – hiszen hol volt még a Trükkös játék írása idején a New York szerzője.
Mindent összevéve: aki Auster-motívumokat óhajt keresni a baseballtól Newarkig, esetleg az austeri prózanyelv kialakulására kíváncsi, annak jó szórakozást jelenthet a könyv. Aki krimit akar olvasni, az viszont Georges Simenonnal vagy akár a jó öreg Chandlerrel is jobban jár. Kivéve, ha szereti azt a műfajt, amelyben, mielőtt két figura pépesre veri egymást, lejátszik egy-egy szájkaratemeccset is.
