Kultúra

Ötven év filológiai írásai Liszttől a cirkusztörténetig

Voigt Vilmos tanulmánykötete az utóbbi idők egyik legfontosabb kultúrtörténeti kiadványa

Voigt Vilmos néprajzkutató-szemiotikus csaknem fél évszázad alatt keletkezett folklorisztikai, szemiotikai, esztétikai, vallástudományi és a fentebbi kategóriákba besorolhatatlan, tudományágak közötti kultúrtörténeti írásaiból A jelek valóságáról – A valóság jeleiről címmel jelentetett meg több mint ötszáz oldalas kötetet a Gondolat Kiadó.

Ötven év filológiai írásai Liszttől a cirkusztörténetig
Voigt Vilmos: A jelek valóságáról – A valóság jeleiről
Fotó: MH/Bodnár Patrícia

A tanulmányokat hét egységben rendezték el, az egyes egységek címei – Elmélet, Szövegtörténet, Az identitás és a hagyomány és a védelmük, Esettanulmányok, Cirkusz és hasonló, Personalia, Varia – a legtöbbször lazán, valamilyen szempont szerint összefüggő szövegeket takarnak.

Ahogy maga a szerző írja: „Leginkább összehasonlító filológusnak nevezném magam. Huzamosabban az irodalomtörténet, vallástudomány (főként a sámánizmus) és a jeltudomány (szemiotika) érdekelt.” Mint aláhúzza, finnugor, balti, balkáni kultúrával, sőt keltológiával és afrikanisztikával is foglalkozott – mesterei pedig azt a felfogást képviselték, hogy csak egy világméretű összehasonlító-tipológiai filológia érdemli meg a nevet.

Ami a kötet írásait olvasva igazolhatónak is látszik – hiszen kinek jutna eszébe vizsgálni a francia Rókaregény megjelenését a magyar kultúrában azok közül, akik nem járatosak a franciában? Honnan jutna eszébe valakinek tanulmányozni
Pieter Bruegel németalföldi közmondásainak magyar megfelelőit és európai párhuzamait, ha nem látna rá, hogy úgy mondjuk, nagytotálban a témára?

Máskor azért revelatív a kötet, mert újra és újra felteszi a kérdést, hogy voltaképp mi is a vizsgálat tárgya, vagy minek kellene a tárgyának lennie, rámutatva, hogy a járt utakat elhagyva olykor meglepő eredményekre juthatunk. De ne szaladjunk előre.

Az első tanulmányban a szerző a kozmoszábrázolások alakulását vizsgálja, illetve azok összefüggéseit a zenei harmóniákkal – hiszen a középkoron át a reneszánszba és onnan a 17–18. századig továbbadódó „analógiás világkép” mentén minden kor megtalálta a megfeleléseket a bolygók és a világ más jelenségei közt, így a zenei és az égi harmóniák között is. A magyar vonatkozású írások közül az első tematikus egységben kapott helyet az Apáczai Csere János enciklopédiájának „szent jel” tárgyszaváról szóló írás – ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet, az első, nemzeti nyelven írott enciklopédia szerzője voltaképp már a mai értelemben adja meg a jel és a jelölt viszonyát a 17. században.

Fontos a Liszt Ferencről szóló esszé, amelyben Voigt nemcsak Lisztnek az európai és a magyar szellemtörténetben betöltött helyét körvonalazza határozottan, de felhívja a figyelmet arra is, hogy a zeneszerző valóságos adatgyűjtést végzett a cigányok körében, amire a mai napig nem irányul elég figyelem. Csakúgy, mint a magyar vallástörténet okkultista bemutatása című dolgozatban tárgyalt Tordai Vilmos munkásságára, akinek nevét annak ellenére is a teozófiai jellegű írá­saiból ismerjük, hogy munkái tudománytörténetileg jól hasznosíthatók volnának.

Remek szempontokat ad 1956 folklorisztikai kutatásához, felhívva a figyelmet arra, hogy a történelem minden esetben „felülnézetből” és „alulnézetből” is vizsgálható –, és ez a két nézőpont alaposan összekeveredik ’56 kapcsán is, ráadásul figyelembe kell venni, hogy a rádiónak köszönhetően ez az egyik első forradalom, amelyről újfajta forrásanyag is rendelkezésre áll, nemcsak a híradás szintjén, de a menekülők által küldött, néha kódolt üzenetek által is. Ugyanakkor – hívja fel rá a figyelmet – a folklorisztika nincs felkészülve arra, hogy a történelmi vagy a politikai események kapcsán megfelelően vizsgálódjon.

Fontos a Dienes Valéria Bergson-fordításáról szóló dolgozat, amely a fordítói teljesítményen túl a magyar táncelmélet és tánctörténet egyik legnagyobb alakjáról való megemlékezés is, míg a folklorisztika „régi” vagy „új” kutatási területeiről szóló írásban a szerző kimondja: mivel a 19. századi értelemben vett falu legkésőbb a téeszesítés korában megszűnt, az anyaországi területen a hagyományos értelemben vett „falusi folklór”

már nem állítható vissza. Nem így Romániában, Kárpátalján vagy Szerbiában, ahol az etnikai korlátozottság megőrizte a hagyományos szerkezet elemeit. Ugyanakkor Voigt szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarországon nem egy etnikum hagyományát kell vizsgálni. Az erre felhozott példa – hogy a magyar népmesék és balladák bizonyos elemei a cigányság körében még akkor is fellelhetők voltak, amikor a magyarok már nem emlékeztek – újabb kérdéseket vet fel: a meseszövegek közül hány származhat eleve a cigányoktól?

A második egységben a folklorisztika textológiai kérdései közt ejt szót a flamand közmondásokról és azokról, amelyeknek megfelelők – vélhetően az európai kultúrából – a magyarba is átadódtak, az óír „őrjöngőkről” szóló dolgozatban a 7. századtól Calvino famászó bárójáig jut el. A fentebb már idézett tanulmány a középkori francia Rókaregény magyar nyomairól pedig egyenesen lenyűgöző.

Nagyon fontos a harmadik tematikus egység bevezető írása a nép kulturális emlékezetéről, amely Ortutayt idézve szól arról, hogy a népi emlékezet nem azonos teljesen a nemzeti emlékezettel. Olyan érdekességekre is felhívja a figyelmet, hogy az Egri csillagok című film bemutatása után új rétegekkel gazdagodott a népi emlékezet, de már a Gárdonyi-kötet megjelenése után is gyűjtöttek Szeged környékéről folklór szövegváltozatot, amely Gergőről, Vicáról és „Jumércsákról” szólt. Revelatív írások az identitásról szólók is, amelyben Voigt a legalapvetőbb kérdést teszi fel: mi minden tartozhat az identitás keretébe Magyarországon?

A záróesszék közt akad olyan, amely az építészetszemiotikáról, vagy a magyar cirkusztörténetről szól. Akad itt írás a Csalogány utcáról (megtudhatjuk, hogy a hatvanas évekbeli burkolatcseréknél előbukkant a római kori útburkolat), Luigi Ferdinando Marsigliről, aki Bolog­nából került Magyarországra, Lőw Lipót tudós rabbiról és Patai Rafaelről, akinek legfontosabb könyvét, a The Hebrew Goddesst nem adták ki magyarul...

Nemcsak szemiotikai vagy kultúrtörténeti szempontból fontos mérföldkő Voigt Vilmos összegyűjtött írásainak kötete, hanem azért is, mert gondolkodni tanít. Először is arra, hogy minél tágabb a kontextus, annál nagyobb az esélye a „helyes eredménynek” tudományos értelemben. Másodszor: megtanít rá, milyen mélyen és eltéphetetlenül szervült bele Európa a magyar kultúrába és fordítva. Harmadszor: hogy a tudományterületek közti átjárás a 21. században immár alapkövetelmény – aki nem tud többféle nézőpontból vizsgálni egy-egy témát, valószínűleg nem jut messzire.

Az egyes tanulmányok után közölt irodalomjegyzék pedig nemcsak a kutatóknak, de az érdeklődő nagyközönségnek is segít – itt jegyezzük meg, hogy a kifejezetten olvasmányos, briliáns stílusú szövegek könnyen érthetők azoknak is, akik nem hivatásosként foglalkoznak szemiotikával vagy néprajzkutatással.

A jelek valóságáról – A valóság jeleiről túlzás nélkül az utóbbi idők egyik legfontosabb kultúrtörténeti kiadványa.

Kapcsolódó írásaink

Ír üstökös az angol irodalom egén

ĀA huszonnyolc éves írónő regényeinek cselekménye rendkívül élvezetes, bár néha idegesítő – Már irodalmi szupersztár, idővel generációja legjobbja válhat belőle

Egy irodalmi hagyaték hányatott sorsa

ĀBenjamin Balint amerikai oknyomozó újságíró könyve, a Kafka utolsó pere tűpontosan ismerteti, miként szerezte meg az Izraeli Nemzeti Múzeum a Kafka-örökséget

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom