A magyar szürrealisták nyomában Szentendrén

Noha magyar képzőművészek nem hoztak létre szürrealista csoportot, az 1924 és 1969 között fennálló irányzat virágzása idején számtalan, ehhez az irányzathoz kapcsolható alkotást létrehoztak – olvasható annak a kiállításnak az első termében, amely Magyar Szürrealizmus címmel, Gulyás Gábor, az intézmény igazgatója mint vezető kurátor és Eged Dalma kurátor rendezésében valósult meg a Ferenczy Múzeumban Szentendrén. Ahogy a szeptember 1-jéig látható tárlat rendezői felhívják rá a figyelmet: miközben a magyar szakírók nem szívesen alkalmazták a „magyar szürrealisták” kifejezést, Párizsban két ilyen tárlatot is terveztek, bár az igaz, hogy ezek végül meghiúsultak. Hogy volt-e magyar szürrealizmus, vagy csak szürrealista művek voltak, ezzel kapcsolatban ma nehéz lenne állást foglalni, mindenesetre Kemény Katalin művészettörténész és Hamvas Béla egyértelműen magyar szürrealizmusként írta le a szentendrei képzőművészet Vajda Lajos és Korniss Dezső nevéhez köthető irányzatát, 1944-ben pedig Kállai Ernő rendezett a korszak progresszív galériájában, a Tamás Galériában Új romantika címmel kiállítást, amelyre az „érzések és álmok” talaján született képekből válogatott, és amelyen mások mellett Ámos Imrét és Farkas Istvánt – neki majd decemberben nyílik kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában – állította ki.

Ezekben az években a magyar művészek legtöbbje rövidebb vagy huzamosabb ideig Párizsban élt, a háború után egy teljes generáció – ahogy említettük – pedig ott is maradt, így épp a szürrealizmus időszakában egyértelműen bekapcsolható a magyar alkotók egy része a nemzetközi festészettörténetbe. Magát a szürrealizmus kifejezést először Apollinaire használta, majd André Breton jelentette meg 1924-ben A szürrealista kiáltványt, amelynek középpontjában az az idea állt, hogy a valódi művészethez egyfajta lélektani automatizmus kell, ébren nem lehet alkotni, csak álomszerű állapotban. Az első szürrealista kiállítást Párizsban rendezték 1925-ben, ezen Paul Klee mellett Miró, Max Ernst, Picasso és Man Ray is részt vett. A szentendrei kiállítás négy kronológiai egységből áll. Az előzmények után a szürrealizmus első nagy korszakának tekinthető 1924–1944 közötti időszakot (Vajda, Korniss, Ámos, Brassaï és mások), az 1945–1969 közötti második korszakot (Hantaï, Reigl, Martyn, Rozsda), majd jelzésszerűen az irányzat hatását állítja fókuszba.

A kiállításra Gulácsy Lajostól Az ópiumszívó álma és Csontvárytól a Tengerparti sétalovaglás vezet be: mindkettő telitalálat. Ha voltak magyar szürrealisták a szürrealizmus előtt, ők ketten bizonyosan azok, ráadásul Gulácsy esetében még a képválasztás is különösen jól sikerült a szokásosnál is álomszerűbb képi világ és a téma miatt. A többi terembe kis képrészlet-reprodukciókkal dekorált lépcsősor vezet fel, természetesen kiemelt helyet kaptak Bosch víziói a képi idézetek között.

A felső termek közül az elsőben Barta Lajos rajzaival – neki a Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtárában látható kiállítása Túlélési stratégiák címmel szeptember 22-ig, Árvai Mária, Leposa Zsóka és Ulrich Winkler kurátorok rendezésében – találkozunk, mellette Kandó Gyula 1959-es vászna kapott helyet, amely első pillantásra Bálint Endrét idézheti fel a nézőben. Tihanyi Lajost követve egy falszakaszon Reigl Judit Villámlása (1959) és Hantaï Simon A mezők termékenysége (1951) című vászna látható egymás mellett. Ez a kiállításpillanat már megelőlegez valamit az anyag későbbi sűrűségéből és abból az érzésből, amelyet úgy foglalhatnánk össze: ha a húszas évek két legnagyobb francia fotósa a magyar André Kertész és Brassaï volt, gyanús, hogy a legjelentősebb huszadik századi francia festők közt két magyar is van: Hantaï és Reigl.Végig ragyognak, izzanak vásznaik a többi között – pedig nincsenek rossz társaságban Bálint Endre, Vajda, vagy Korniss mellett. A rendezők biztosra mentek, néhány Csernus-vásznat is elhelyeztek a térben, amelyből André Breton monológja vezet ki.

Az Ecce homo című egységben a szürrealizmus emberábrázolását mutatják be: a háborús traumát átélt nemzedék addig nem látott módon kezdte torzítani az emberi alakot, mintha a test kínjain át kísérelné meg a lélekét felmutatni – a torz figurák mellett ekkoriban jelennek meg a vásznakon az androgünök és hibridek. Bán Béla rajzai, Korniss Tücsöklakodalma – megkockáztatjuk: az életmű főműve –, Bálint Endre finom Holdfejűje (1940), és Anna Margit alkotja a szekciót, hogy aztán átlépjünk a Psziché – álom és víziók részbe. Ha nem ütött volna valakit egyenesen szíven Bálint előző vászna, hát a Hideg éjszaka (1957) megteszi majd. Mellette tanítványa, Ország Lili cipői láthatók, de sikerült ebbe a térbe zsúfolni a festő Szorongás című vásznát, a Nő fátyollalt és a Bagoly hálójábant is, míg a mesternek, Bálintnak a lélegzetelállító Mágikus éjjel Szentendrén című képe (1966) egészíti ki a víziók sorát. Noha Bálint Endre mellett szükségszerűen rosszul jár a többi kiállított művész, érdemes azért néhány percet szentelni Román Györgynek is, akinek Macskaországa van kint: az aprólékosan megfestett mű valóban a lélek mélyét idézi.

Forrás: MH/Hegedüs Róbert

A következő szekció A küzdés maga címet viseli – ahogy emlékeztetnek rá a rendezők, az állandó harc motívuma kezdettől jelen van a mozgalomban, sőt, már az egyik alapítóősként tisztelt Lautréamont-nál is megjelent. Mi más lehetne itt kint, mint Kornisstól a Küzdés (1949). Mellette Zemplényi Magda cím nélküli vásznára érdemes figyelni: az Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanuló festő a '30-as évek végétől szerepelt az Ernst Mú­zeum kiállításain, 1945-ben az Európai Iskolához csatlakozott.

Innen a korszak nagy íróinak műveiből összeállított idézetfal vezet tovább: József Attila Medvetáncát, Szentkuthy Prae-jének részleteit, Illyés Gyula Hunok Párizsban című művét, Déry Tibor Ébredjetek fel! című „szürrealista” regényét olvashatja az, akinek van türelme a falat bogarászni – ami legalábbis a Prae esetében bizarr vállalkozás. A következő egység A vágy titokzatos tárgya címet kapta. A szürrealista művészek a vágyat nem pusztán „nemi vágyként” értelmezték, de az antik görög elképzeléshez hasonlóan olyan egyetemes hajtóerőként, amely az egész univerzumot mozgatja.

Természetesen a vágy első számú tárgya attól még a nő, ami Korniss Mezei Vénuszánál (1947) még értelmezhető, ám a szekcióban elhelyezett Reigl Judit-vászon, a Hasonlíthatatlan gyönyör esetében már zavarba ejtő. A serleget, vért és denevéreket mint archetipikus jelképeket használó kép ikonográfiai szempontból és az életmű egésze felől is értelmezhető – ugyanakkor, mivel női alkotóról van szó, a kurátor nagyon helyesen ellenpontozta a férfi művészek „vágytárgyait” az irónia vagy az abszurd felől is megközelíthető műalkotással. Rozsda Endre és Kolozsváry Zsigmond vezet ki a teremből, a Születés és halál tematikájú alkotások felé.

Megdöbbentő Farkas István vészjósló vászna, a Fekete nők 1931-ből, csakúgy, mint a Külvárosi hajnal, amelyen a festő egy az egyben rögzítette a külvárosi hajnal összes színét és talán még összes szagát is. Ország Lili Rózsaszín ruhája a sínek felett lebeg, Hantaï cím nélküli „színfirkája” erősíti az élet-halál-termet. Ahogy a kurátor felhívja rá a figyelmet, a halál a romantikus művészet kedvelt toposza volt – a szürrealistáknak azonban már nem a halál heroizmusa vagy egzisztenciális megszenvedettsége volt a lényeges, hanem a test bomlása és a holtak világának víziója.

Az automatikus írás szekcióban kapott helyet Vajda Lajos és újabb három – gyönyörű – Hantaï-vászon, míg az Univerzumok című egység a tudat mélyén megbújó ismeretlen rétegekre koncentrál, itt Martyn Ferenc nagyvászna mellett Csernus apró kompozíciói láthatók. A tárlatról kivezető részben a mostani kiállításrendezési divatnak megfelelően egy képekkel telezsúfolt fal található, vele szemben szintén intim közelségben zsúfolódnak a művek. Ország Lili Kórója és Szántó Piroska Rózsaszín Holdja valóban párbeszédbe kerül – szép és érzékeny pillanata ez a tárlatnak –, azt azonban nem értjük, hogy az egyik legnagyobb magyar koloristát, Gyarmathy Tihamért miért ilyen szegényes anyag – két rajz – képviseli. Mint ahogy nem tartjuk jó ötletnek a festményfalat sem, még úgy sem, hogy az azonnal odaugró teremőr jól értelmezhető, adatokkal ellátott „térképet” nyom kezünkbe, hogy egyértelmű legyen, melyik sorban, melyik helyen, kinek a képe látható. Sajnos az elrendezés miatt nem érvényesül egyik sem igazán: megfullasztják egymást.

A legutolsó szekció ellenére a kiállítás túlzás nélkül a nyár egyik képzőművészeti szenzációja, nemcsak az érzékeny válogatás miatt – olyan művekkel is találkozhat a látogató,amelyek az elmúlt fél évszázadban sehol nem voltak kiállítva –, de azért is, mert a kurátori figyelemnek köszönhetően nemcsak az egyes életművek és a szürrealizmus viszonya, de a „franciás” magyar festők egymással való kapcsolata is feltárul egy-egy jobban sikerült falszakaszon, főleg ott, ahol Bálint Endre és Ország Lili vagy Reigl és Hantaï felelget egymásnak.