Újra kiadták Eliade alapművét

A szent és a profán, amely Berényi Gábor és M. Nagy Miklós fordításában látott napvilágot, akkor is alapmű, ha a szerző múltja legalábbis visszatetsző: nemcsak, hogy Antonescu diplomatája volt, de az antiszemita és magyargyűlölő Vasgárdával való viszonya is ismert. Eliadéről szólva azonban nem szabad összekeverni a civil múltat, és a tudományos-írói életművet.

A szent és a profán eredetileg 1957-ben jelent meg Párizsban. Alapvetése, hogy a vallásos és a vallástalan ember nemcsak Isten létéről vélekedik ellentétesen, de ebből következően egész világészlelése más: míg a vallásos – legyen szó törzsi vallásról vagy monoteizmusról – szent térben él és időészlelését is a szakrális idő tagolja, addig a deszakralizált, profán térben és időben élő vallástalan ember életélménye, létdimenziója ettől eltér.

Eliade először vallásos és vallástalan ember térhez való viszonyát vizsgálja, kijelentve, hogy a tér a hívő ember számára nem homogén. Mindig létezik benne egy szilárd pont, egy középpont, amelynek helye és élménye a világteremtési aktushoz köthető. Ilyen kijelölt pontok a térben nemcsak például a templombelsők, vagy az azokba vezető ajtók, de akár egy egyszerű házküszöb is, amelyhez már az ókori Babilonban is számtalan rítus kötődött. A szent tér fogalma szorosan összekapcsolódik a káosz és a kozmosz elválasztásával: a terület, amelyen élünk, a kozmosz, minden, ami azon kívül esik, a rendezetlen káosz. A kozmosz az a hely, amelyben a szent megnyilatkozott – írja Eliade –, felidézve, hogy a kozmoszteremtés aktusa nemcsak az ind filozófiában vagy a Bibliában jelenik meg, de olyan pillanatokban is, mint Amerika felfedezése, amikor a hódítók Jézus Krisztus nevében birtokba vették az új földrészt.

Hosszan, végtelen számú példával illusztrálva mesél arról, miként ismétlődik meg a kozmoszteremtés aktusa a város vagy a lakóhely létrehozásánál.

A szent idő kapcsán Eliade elmélete az, hogy az ünnepeken a vallásos ember lényegében kilép a mítikus időbe, az „örökkévalóságba” – ezzel szemben a vallástalan embernek legfeljebb a munkanapok után következő szabadnap vagy egy-egy személyes ünnep tagolja az idejét, de soha nem tapasztalhatja meg a megszentelt időtartamot mint létélményt, hasonlóképp az „új év” alkalmából sem éli át a kört befutott idő szimbolikus újrakezdődését, az új világteremtést, és az ehhez kapcsolódó olyan rítusokat, mint például a közösség bűneinek eltörlése vagy az, hogy az ünnep idején az ember kilép a profán életidőből, hogy az istenek idejéből és életéből részesüljön, átélje nemcsak a világteremtés vagy újrateremtés (pél­dául a jézusi áldozat) aktusát, de annak időtlen pillanatát is.

Ebből magyarázható, hogy a vallásos ember kétfajta időt ismer: a szent időt és a profán időt. Ehhez kapcsolódóan Eliade példák hosszú sorával illusztrálja, hogy miben különbözik az indiai, körkörös időszemlélet és a monoteista zsidó vallás időszemlélete – utóbbiban az időnek kezdete és vége van, azaz meghaladták a ciklikus idő eszméjét, hívja fel rá a figyelmet Eliade, hozzátéve, hogy a kereszténység még ennél is továbbmegy, hiszen felfogása szerint, amióta az isten testté lett, történetileg meghatározott emberi létezést öltött, a történelem maga is megszentelhető lett.

A kötet második részében a szerző példák sokaságán át mutatja be, miként lesznek a szent tér és a szent idő, valamint az istenek tettei a vallásos ember számára a világszervezés mintái, hogy mutatkozik meg az éghez, földhöz, a szélhez, a vízhez való viszonyban vagy a beavatási szertartásokban a szakralitás.

A kötet utolsó lapjain Eliade annak ered nyomába, hogy miként jelenik meg a szakrális idő- és térszemlélet torzult formája a vallástalan, urbánus társadalomban: amint felhívja rá a figyelmet, a legtöbb vallástalan ember akkor is vallásos módon viselkedik, ha annak nincs tudatában, csak a mitológiát a könyvekben találja meg, a hős és a szörny harcát a mozivásznon nézi végig, a beavatási szertartáson a lélek mélyére freudi alapon ereszkedik alá, a „felkentek”, „kiválasztottak” mítoszát pedig épp Marx élesztette újjá, amikor a proletariátust tette meg megváltónak. (Ahogy említettük, 1957-es a kötet.)

A szent és a profán alapmű, ezért is örömteli, hogy újra hozzáférhető. Kimondható az is: eltelt az a kritikus idő, amennyi az 1986-ban elhunyt szerző életművének megméretéséhez kellett. Érvényes maradt. És érdemes olvasni.