Kultúra

Istenektől a velencei festőkig

Megjelent a Cs. Szabó László esszéiből válogatott kötet – Körvonalazódik egy emigráns generáció legjobbjainak szellemi hagyatéka

Útrahívó címmel jelentette meg az MMA Kiadó Cs. Szabó László képzőművészeti esszéit. A huszadik századi nyugati emigráció kulcsfigurája, aki egyszerre volt művelődéstörténész, esszéista, rádiós szerkesztő (1935–1944 között a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője, az emigrációban pedig a BBC munkatársa), 1948-ban távozott Olaszországba, ugyanabban az évben, mint Márai Sándor.

Istenektől a velencei festőkig
Cs. Szabó László esszéista tűpontos ismeretanyaggal rendelkezett
Fotó: MMA

Nagyjából ebben a pillanatban „kezdődik” a kötet, noha az esszéket a szerkesztő, Szakolczay Lajos nem kronologikus sorrendben, hanem témájuk szerint rendezte.

Az első írás, A kép-mutogató első mondata akaratlanul is reflektál az eggyel korábbi diktatúra elől szintén Olaszországba emigráló Lénárd Sándor Római történeteinek első mondataira. Míg Lénárd azt állítja, valóban emigrálni csak úgy lehet, ha az ember tárgyak nélkül érkezik az új hazájába, hiszen, ha nem így tenné, hamarosan felépítené maga körül az otthagyott díszleteket, Cs. Szabó így vág bele 1954-es visszaemlékezésében: „Azt mondják, keserves dolog az életet újrakezdeni: nekem örömet szerzett. (…) Újrakezdhettem a gyűjtést polcon és falon: könyvekhez a képeket.” Itt nem olaszországi, hanem már londoni éveit említi, ahogy írja, fillérekből lehetett régi metszetekre szert tenni az ócskások pincéiben. Ő olasz metszeteket vett, amelyek halászokat ábrázolnak, akik ugyanúgy tesznek mindent, mint három-négyezer évvel ezelőtt, de hát mit nem csinálnak úgy a Földközi-tenger vidékén, mint három-négyezer évvel ezelőtt? – kérdezi a szerző, hozzátéve, hogy „a görög hit barátságos istenei túlélték a vallások világforradalmait”.

Ha az előbb Lénárd Sándort juttatta az olvasó eszébe Cs. Szabó, most talán Kerényi Károly ókortudóst, aki, ha arról kérdezték, milyen vallású, azt válaszolta, a görög és római istenekben hisz.

De nemcsak az antik hagyományhoz és részben annak talajából nőtt keresztény európai örökséghez való viszonyát nézvést oly hasonló Lénárd, Cs. Szabó és egész generációja – mások mellett a baráti körükbe tartozó Szerb Antal –, hanem abban is, ahogy erről az örökségről beszélnek. Bizalmasan, több nyelven, magától értetődően a pannóniai–európai kultúra örököseiként, akiknek legalább annyira otthonuk Budapest, mint Róma, Firenze vagy London, még úgy is, hogy tisztában vannak Magyarország geopolitikai helyzetével. „Hogy a magyaroknak mi örömük volt az örökös kötélhúzásból Nyugat és Kelet, kereszt és félhold, küszöb és ajtó közt, jobb nem kérdezni a holtaktól” – írja Cs. Szabó az első esszében, hogy aztán egy fél mondatban odaszúrja: Budapesten gyerekkorának színterét, Kolozsvárt siratta, Firenzében Budapestet.

A város című esszé az eszményi város felépítésének kísérletéről szól, megannyi példával a különböző korokon keresztül, az Egy római templomért a Santo Stefano Rotondo történetét eleveníti fel – a templomot 1454-ben adta a pálosoknak V. Miklós –, a Venezia lovat lopott pedig azt tárja fel, miként kerültek Konstantinápolyból Velencébe a Szent Márk-bazilikát díszítő paripák. Amelyeket valószínűleg Konstantin császár szállíttatott Rómából az új fővárosba, hogy aztán minden idők legdicstelenebb keresztes hadjárata során 1204-ben Enrico Dandolo dózse Velencébe rabolja őket. Persze tőlük is továbbrabolták – noha egy velencei babona szerint, ha akár az egyik ló is eltűnik, az a város pusztulását jelenti –, Napóleon vitte őket Párizsba, innen kerültek vissza a helyükre. Palladio élete ürügyén a velencei társadalomról tudhatunk meg egyet s mást a következő írásban, és hogy mennyire rezonált akár a későbbi kutatásokra is a szerző, azt jól mutatja az egyik, a reneszánszról szóló írás, amelyet akkor vetett papírra, amikor épp nem volt divat ez a korszak. „Öt Verocchiót egy nigériai maszkért!” – körvonalazza egyetemi hallgatóinak alapállását, majd érzékenyen boncolgatja az olasz és németalföldi kölcsönhatások által lezajlott újjászületést, kijelentve, hogy egyik legnagyobb tette a kor művészeinek az egyéni arc felfedezése volt.

Ha belegondolunk, hogy hajszálpontosan erre a gondolatsorra épült a milánói Palazzo Reale Dürer és olasz kortársai kiállítása tavaly, elég távlatos gondolkodónak tűnik Cs. Szabó…

Aki ugyanilyen bizonyossággal beszél Leonardóról vagy Picassóról is, s a velencei festészetről is – noha utóbbi írás következtetéseivel nem feltétlenül lehet egyetérteni. A Firenzét oly érzékenyen értő író mintha képtelen lenne meglátni a velencei festészet esszenciáját, amikor nemes egyszerűséggel a „vallás és az erotika közti váltógazdaságban” jelöli meg Tintoretto helyét.

Mégis értően ír aztán a London–Róma festészeti tengelyről, amelyen át az olasz remekművek – a többi között a velencei Canaletto képei – a brit gyűjteményekbe vándoroltak, Turnerről és a preraffaelitákról s még külön a legismertebbről közülük: Dante Gabrielli Rosettiről. Kár, hogy ő sem állt közelebb szívéhez, mint korábbi kollégája, Tintoretto. Ahogy írja, festményei olykor „a hollywoodi szívdöglesztők plakátképeihez” hasonlítanak. Nos, ha értjük is, mire gondol, aligha van igaza.

Külön blokkban szerepelnek a kortárs vagy akkor épp elhunyt művészekről szóló esszék: Modigliani, Klee, Miró, Picasso kerül terítékre, míg az utolsó tematikus egységet a magyar vonatkozású írások alkotják – érdemes felfigyelni rá, hogy 1980-ban, akkor, amikor a Nyolcak emlékezete nem volt igazán divatos itthon, ő esszét szentelt nekik. Igaz, személyes emlékei jócskán átszínezik művészettörténeti megállapításait. Berény Róbertről például mint kedvelt tanártársáról beszél, míg Pór Bertalanról olyasvalakiként, aki állami díjakért mindent megtesz. (Való igaz, ismertek elég kellemetlen szocreál vásznai.)

Cs. Szabót olvasva az ember hol belefeledkezik a személyességgel keveredő elegáns mindentudásba, hol egyetértően bólogat, hol azonnal vitázni támad kedve, ezer meg ezer érvet szembeszegezve a szerzővel – legalábbis a velencei festészet kapcsán bizonyosan.

Ami azt illeti, a könyv épp azért fontos, mert máig érvényes. Mint a fent sorolt emigráns kollégák, Márai, Lénárd vagy Kerényi minden sora. Ők a valóban nagy generáció.

Kapcsolódó írásaink

Ráemlékezés kartoték- adatokból

ĀAz életmű különleges darabja Szilágyi István legújabb kötete: a személyes hangúKatlanváros írásai lazán kapcsolódnak, mégis kerek család- és kortörténetté állnak össze

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom