Kultúra

A gyógyító mint művész és a festő mint sámán

Hoppál Mihály néprajzkutató új könyvvel jelentkezett – Több ezer éven és több kontinensen át a transzállapotok nyomában

Sámánművészet címmel jelentette meg a Helikon Kiadó Hoppál Mihály legújabb könyvét. A cím kétértelműsége nem véletlen: az etnológus–folklorista szerző a sámánok szertartás közbeni művészi gesztusait, valamint a művész mint sámán jelenséget tárgyalja.

Amint azt a bevezetőben olvashatjuk, a sámán szövegeket improvizál, énekel, táncol, hangszeren játszik, színészkedik, ezek a gesztusok pedig nemcsak a szertartások részeiként foghatók fel, de egyfajta művészi gesztusként is. Az első fejezet a naxi kultúráról szól. A dél-kínai népcsoport elszigetelten él, máig népviseletben járnak, írásuk több évszázados képírás. A szerző gazdag képanyaggal illusztrálva mutatja be a szertartásaikat, felhívva a figyelmet arra, hogy egyes fejdíszek kísértetiesen emlékeztetnek a tibeti lámák viseletére, ami buddhista hatást sejtet. Körvonalazódnak a sámánok feladatai is a gyógyítástól a jóslásig vagy a rontáslevételig, a szellemekkel való kommunikációig. Az, hogy ez a kultúra Kínán és Mongólián kívül megmaradhatott Szibériában is, érdekes, mert a Szovjetunióban egészen 1992-ig nem volt szabad nyíltan beszélni a sámánizmusról, még úgy sem, hogy közben orosz kutatók is foglalkoztak vele.

Külön fejezet foglalkozik a sámántánccal. Az altaji dobok például a világ mitikus hármas felosztását ábrázolják a Nappal, a Holddal, a felső és az alsó világ lakóival, a két világot a középső sávban vonallal választják el. Noha a „sámándob” mint tárgy talán a legismertebb attribútum, Hoppál felhívja rá a figyelmet, hogy nem minden szertartásnál használják: a mongol kultúrában bot helyettesíti, máshol egy fehér rongydarab. Ahol viszont van dob, ott összetett szimbólumrendszert hordoz, amely kultúránként eltér, s megmutatja azt is, hogy használója melyik népcsoporthoz tartozik. Ugyancsak jelentést hordoz a sámán ruhája, noha – paradox módon – ma már a legtöbbjük nem tudja felidézni a szimbólumok egykori jelentését. Kivételt képeznek a tuvai sámánok, akiknek ruháin minden alkalommal megjelenik a kígyó, amely egyfajta segítőállat. (A kötet több sámánének szövegét is idézi.)

A második rész bevezetőjében a szerző először a mém fogalmát definiálja. Ahogy írja, a mém a kultúra olyan alkotóeleme, amely a genetikai örökségtől eltérően mimetikus/utánzó módon adódik tovább, magát a szót Richard Dawkins, az oxfordi egyetem professzora még 1976-ban alkotta meg. Mém lehet bármely gesztus, szokás, gyakorlat, történet, dal, „illetve bármely más információ, amelyet egyik személy a másiktól másol”. Bármily különösen hangzik, a néprajzi kutatás szemszögéből a mémek közé tartozik például a vallás vagy az istenhit is, csakúgy, mint a sámán figurája a hozzá kapcsolódó képzetekkel. Hogy a sámánkultúráról Európában egyáltalán tudunk, az nagyrészt Mircea Eliade román valláskutatónak köszönhető, aki 1951-ben jelentetett meg monográfiát a témáról, nem sokkal azelőtt, hogy a társadalmi változások következtében megjelent a városi sámánizmus. Noha Hoppál nem tér ki rá, ez nagyrészt összefüggött a hippimozgalommal s annak egy szegmensével, amely az indián kultúrák és/vagy a keleti, elsősorban tibeti vallások felé fordult.

A könyv második része azokról a művészekről szól, akik az elterjedő sámándivat légkörében magukat sámáni képességekkel ruházzák fel. Hoppál egy amerikai kutatót, Denita Benysheket idézve sorolja fel az általa „sámánnak” tartott művészek egy csoportját, köztük kevéssé ismert festőket vagy épp Jim Morrisont és Jimi Hendrixet. Hoppál szerint ezek az alkotók speciális csoportot képeznek a művésztársadalmon belül, azt állítják ugyanis, hogy műalkotás vagy előadás közben ugyanabban a transzállapotban vannak, mint a sámánok, vagy ha nem, legalább a sámánkultúrához kapcsolódó szimbólumokat használnak műalkotásaikon. A sámánmotívumokat alkalmazó művészek közt Hoppál felsorol nemezművészt, fafaragót és festőket. Utóbbiak közt figyelmet érdemel Pablo Amaringo, akinek elképesztően gazdag koloritú képeinek reprodukciói is helyet kaptak a könyvben. Amaringo nemcsak gyakorló gyógyító volt, de fotografikus memóriája révén aprólékosan le is festette látomásait. Ugyanilyen fontos fejezete a kötetnek Soós Jóska (sic) életműve, aki Brüsszelben élt és alkotott, képei egyfajta „révülő szertartásokon” készültek. Halmy Miklósról leírja, hogy kiállítását Weöres Sándor nyitotta meg 1972-ben, sőt, a meghívó is látható a kötetben.

Noha a néprajzkutató csak adatokkal és tényekkel dolgozhat, a könyv szigorú, szakmai olvasatán túl izgalmas lehet azoknak is, akik az egyes motívumok – ha úgy tetszik: mémek – kultúrák közti vándorútjára és/vagy a jungi tudattalanból felhozott változataira kíváncsiak a révüléstől a dobrajzokig, a transzban megjelenő segítőszellemek arcától a közhelyekig.

Hoppál Mihály: Sámán művészet
Hoppál Mihály: Sámán művészet
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom