Csavargóból ünnepelt szobrász

A címlapon Amerigo Tot, a nemzetközi szcénán alighanem leg­­ismertebb magyar származású szobrász felülnézetből, cigarettával a kezében pózol néhány szoborfej felett.

Aki kicsit is ismeri a művész pályáját, tudja, hogy kalandos élete volt, az életművel egy katalógus­szöveg miatt kapcsolatba került szerző azonban elképesztő részletekkel szolgál.

Amerigo Tot élete ugyanúgy maga a színes, szélesvásznú, minimum kétórás kalandfilm, mint Robert Capáé és Lucien Hervéé.

Nyugat-Magyarországon született, és mint korának legjobb művészei, ő is hamar kapcsolatba került Kassák Munka körével. Ez a közeg nem igazán pozicionálta jól a Horthy-rendszerben, amikor pedig egy tüntetésen a saját, csendőrtisztként szolgálatot teljesítő apjával került összetűzésbe és letartóztatták, világossá vált számára, hogy jobb lenne mennie az országból. A Tóth Imre néven Fehérvárcsurgón született művész szerencséjére megkapta az útlevelet, amellyel távozhatott Németországba, a Bauhaus iskolájába, ahol Moholy-Nagy mellett Paul Klee is tanította. Amikor a hitleri rezsim szorítása miatt a Bauhausnak menekülnie kellett, Otto Dix iskolájába került át, akit azonban elfajzott művésznek minősítettek a nácik, és így nemcsak hogy bezáratták az intézményt, hanem karhatalmisták fogdosták össze a hallgatókat is, akik közül háromnak sikerült megszöknie abból a munkatáborból, ahová elvitték őket. A későbbi szobrász is köztük volt. Egy hegyivadász társaságában gyalog szökött Csehországon és Ausztrián keresztül Olaszországba, ahol kezdetben rongyos csavargóként élt, majd csodaszámba menő kalandok során hamarosan elismert művésszé vált. Olyannyira, hogy maga az albán király is munkát rendelt tőle – sajnos az önálló Albánia megszűnése előtti pillanatban, akkor, amikor pár hónap múlva már neki is menekülnie kellett magyar feleségével, Apponyi Geraldine-nal és kétnapos gyermekével.

Noha Nemes gördülékenyen és jól meséli az időközben egy olasz hivatalnok figyelmetlenségének köszönhetően „Amerigo Tot”-ként újrakeresztelt művész életét, a könyv inkább regényes életrajz, mint regény.

A karakterek közül egyedül a szobrász jelenik meg plasztikusan, a körülötte élők arcvonásai vázlatosak – jó példa erre, hogy az első feleség sorsáról annyit tudunk meg, hogy egy szép napon elbúcsúzott férjétől és visszautazott Magyarországra, vállalva az életveszélyt. (A háborúban, a zsidótörvények idején történt mindez.)

Ugyanakkor a szerző jól egyensúlyoz a magánélet és a szakmai karrier mesélése során, viszonylag hitelesen idéződnek meg a művész emberi és művészi gondolatai is – bár az egyes szám első személyű narráció nem feltétlenül tesz jót a kötetnek; még ennél kiérleltebb prózanyelv esetén is veszélyes vállalkozás.

Nemcsak a művek születésébe pillanthatunk be, de barátságába is a zseniális Lénárd Sándorral – az orvos-írónak Római történetei mellett római szakácskönyve és latin nyelvű Micimackó-fordítása is megjelent –, közben pedig megelevenedik előttünk a háború utáni Róma mindennapi élete éppúgy, mint a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Olaszországé. Felvillan a negyvenes évekből Szerb Antal arca, aki az Utas és holdvilág egyik alakját a szobrászról mintázta, mint ahogy Kerényi Károlyé is.

Az 1909-ben született művész 1984-ben hunyt el Rómában – hogy mennyire választott hazája volt ez és mennyire sorsszerű hazája, nehéz eldönteni, hiszen olasz származású magyarként emigrált Olaszországba, ahol sajátos olasz–magyar művésszé válva alkotta meg unikális életművét. Nemes Péter pedig nagyon jól ráérzett mindebben a „sztorira”.