Kultúra

A válságból kivezető belső útkeresés volt a szürrealizmus

Salvador Dalítól René Magritte-ig a Magyar Nemzeti Galéria 1929 köré épülő kiállításán – Az „izmusok kora”: új irányok a lélek mélye és a transzcendens felé

Az 1929-es év köré épül a Magyar Nemzeti Galéria A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítása, amelynek középpontjában az áll, hogyan csapódott le a válságévtized a művészek tudatában, illetve miként jelent meg műveikben az újfajta világtapasztalat.

A válságból kivezető belső útkeresés volt a szürrealizmus
Dalí úgy magyarázta, hogy Lenin a kép kontextusában az őt kitagadó apjával azonos
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Az első világháborút lezáró békeszerződések örökre átrendezték Európát, és jó időre megfosztották a biztonságtudattól, a fix világrend­be vetett hittől az európaiakat. Míg a politikusok átszabták a térképet, okot teremtve egy következő háborúra, a spanyolnátha, valamint itt-ott a forradalmak is végigsöpörtek a kontinensen. Freud addigra már hírt adott a lélek mélyén rejtőző fenevadról, 1918, az első totális háború után azonban a német és a francia blokkban is ténylegesen is meg kellett küzdeni az elszabadított külső és belső szörnyekkel, a szörnyű tapasztalatokkal.

A művészek idegrendszere – közhely – jóval érzékenyebb, mint az átlagpolgároké vagy a politikusoké, nem csoda hát, hogy például Schiele már a háború előtt hírt adott a világrend, a világészlelés vagy az én-észlelés megzavarodásáról és felbomlásáról, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a Svájcban 1916-ban alakult dadaista csoport már jelezte: radikálisan új út következik a művészetben. A később, a 20-as évektől laza csoportként működő Párizsi iskola művészei szintén a világégés előtt mutatták meg, hogy minden egész eltörőben van – gondoljunk a korai kubista kísérletekre.

Legkésőbb 1920-ra bizonyossá vált, hogy a „boldog” békeidők nem térnek vissza, 1929-ben, a New York-i tőzsde összeomlásakor pedig már az is véglegesnek látszott, hogy valami még iszonyatosabb van kibontakozóban, mint ami addig történt. A képzőművészetben beköszöntött az „izmusok” kora, a metafizikus és a szürrealista mozgalmakkal a művészek pedig elindultak a lélek mélye és a transzcendens felé, ki-ki vérmérséklete szerint. Ezt a korszakot körvonalazza érzékenyen A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítás, amely a párizsi Centre Pompidouval való együttműködésben valósult meg, Didier Ottinger, Marie Sarré és Kovács Anna Zsófia kurátorok rendezésében.

A szürrealistákat először Giorgio De Chirico álomszerű vásznai bűvölték el, nem véletlen hát, hogy az olasz mester az első szekcióban kapott helyet az Articsóka tájban című képpel, amely a tárgy és a háttér logikájának, arányainak megváltoztatásával játszik. Noha Chirico képi világát tekintve mindig is kapcsolatban állt a klasszikus olasz festészettel, a szürrealisták később épp ezért tagadták meg.

Ahogy az egyik legpimaszabb francia író, a Zazie a metrón és az Ikárosz későbbi szerzője, Raymond Queneau jellemezte: Chirico az, aki járja az olasz múzeumokat, letörölgeti a port a régi képekről, és buta másolatoknak szenteli az életét. Az 1903-ban született ifjú titánnak – aki amúgy tízéves kora óta írt – persze nem volt igaza, de az idézet megmutat valamit abból, hogy a hagyományhoz való viszonyában igencsak különbözött az olasz metafizika és a francia–belga–katalán szürrealizmus.

A szürrealisták nem feltétlenül csak a „belső” tájak, vagy a kollektív tudatalatti tartalmai felé fordultak, de néha az érzékelés hibái, az érzékcsalódások álltak a festői világuk középpontjában, például Francis Picabiánál, aki az egymásra helyezett képsíkokkal játszott, a saját elmondása szerint abból az élményből kiindulva, amikor egyszer egy étteremben annak üvegablakában egyszerre látta az utca képét és a belső teret.

Hasonlóképp egy szürreális élmény hatására kezdett bele időn és téren túli tájaiba a cseh Josef Sima, aki Párizsban egy éjszaka gömbvillámot látott, amely bevilágított egy halott gesztenyefát. „A testet öltő fény megteremtette a világot” – írta az élményről. A kiállítás egyik központi figurája Salvador Dalí, aki még Spanyolországban került – hogy finoman fejezzük ki – önmaga sajátságos belső világának bűvkörébe. Ahogy a kiállításhoz készült katalógusban is felhívják rá a figyelmet, a 20-as években elsősorban a rohadás foglalkoztatta: a rohadó szamár figurája nemcsak a képein, de a Buñuellel készített Andalúziai kutya című filmben is megjelenik. Madridban Putrefactos (Rohadás) címmel adtak ki lapot Lorcával és Buñuellel, és egyik, Lorcának írt levelét is így szignálta: „a te rohadó szamarad”.

A szamárról továbbra sem volt képes leszakadni, Franciaországba költözvén tanulmányt is szentelt neki, és azt is feszegetni kezdte, hogy vajon a világ képei nem paranoiás képességünk termékei-e. Dalí, noha a Buñuellel közös filmjük váratlanul sikeres lett, nem részesült meleg fogadtatásban a fran­cia fővárosban: az egyik képét a Hazafias Liga és az Antiszemita Liga közös erőfeszítéssel rongálta meg (amúgy épp a második közös film, az Aranykor bemutatójának alkalmából rendezett tárlaton). 1929-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, akkor, amikor Breton meghirdette a politikai szerepvállalás szükségszerűségét.

Nem aprózta el: a szürrealisták második kiáltványában kéri, hogy a tagok köteleződjenek el militáns tettekkel a kommunizmus mellett. Hogy mit is jelent a maga valójában a kommunizmus, azt Aragon és Georges Sadoul forgatókönyvíró is megtapasztalhatta azon az 1931-es harkovi kongresszuson, ahol hivatalosan meg kellett tagadniuk a pszichoanalízist, és el kellett határolódniuk Trockijtól. Mindeköz­ben Dalí egy, a szexuális rögeszmékről szóló dolgozata miatt a francia kommunistákkal különbözött össze, hogy nemsokára megjelenjen egy festményén Lenin feje egy zongorán – ugyanott, ahol az Andalúziai kutya egy jelenetében a régi kedvenc, a rohadó szamár volt látható. Ahogy maga magyarázta, Lenin ebben a kontextusban az őt kitagadó apjával azonos.

A kiállítás hála istennek az önnön egójuk mögé-alá is látó művészeket is felvonultat, mint például Yves Tanguy-t, aki Chirico hatása alatt kezdett festeni. Tájai az azonosíthatatlan, ám aprólékosan megfestett képtárgyakkal a szakmai szemnek több izgalmat kínálnak, mint Dalíéi.

Dalí mellett a legismertebb szürrealista a belga René Magritte, akinek emblematikus vásznait sikerült elhozni a Galériába. Ha megpróbálnánk leírni a Dalí és Magritte közötti különbséget, ezt valószínűleg a személy tudatalattija és a jungi értelemben vett kollektív tudattalan különbségével tehetnénk meg a legjobban: míg Dalí a maga világában utaztatja a befogadót, aminek dekódolásához nem a világot, hanem Dalít kell ismernünk, addig Magritte olyan világokat, asszociációs mezőket nyit meg, amelyek valószínűleg mindenkinek érthetők.

Mint például a tárlaton látható A kettős titok című kép, amely – Max Ernst és Chirico felfedezése után – már az általa meghatározott módon keletkezett. Ahogy ekkor írta, szerinte a festészet feladata a gondolat kifejezése. A képen a nőalak arca roncsolt, a férfi fejébe belátunk, csengettyűk, a bolondok attribútumai lógnak benne. A nyugodt kettős portré hátterében a tenger időtlenséget sugall, ugyanakkor úgy tűnik: nem konkrét személyeket, hanem maszkokat látunk, erre utal az archetipikus – ám az archetípusostól igen különböző módon megjelentített – bolondfigura is.

Szintén láthatunk példát a kiállításon festményszavakra, amelyekkel a jelölt, a nyelv (a szó) mint jelölő és a kép viszonyának felforgatására tesz kísérletet (legismertebb példája az itt nem látható, Ez nem egy pipa feliratú kép, amely egy pipát ábrázol). Itt van viszont A vörös modell, a lábfejben végződő cipők, amely egy jellegzetes magritte-i filozofikus darab.

A bolond csengettyűi: Magritte A kettős titok című képe már a festészet mint a gondolat kifejezése–eszme jegyében született
A bolond csengettyűi: Magritte A kettős titok című képe már a festészet mint a gondolat kifejezése–eszme jegyében született
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Joan Miró az elsők közt volt, akik a festészet válsága felől a tárgyak felé léptek, festménytárgyai­ban kagylók, uszadékfa, drótok is megjelennek. Miró azért érdekes, különösen ebben az összehasonlításban, mert mind festménytárgyaiban, mind „gyerekrajzaiban” ő volt az egyik első művész, aki kutatni kezdte nemcsak a „mit”, de a „hogyan” kérdését is.

Úgy bontotta fel a klasszikus képzőművészeti anyaghasználat szabályrendszerét, hogy nem tagadta meg a művészet „mesterség” voltát, azaz nem az anyagtól elfelé – ready made, koncept – távo­lodott, hanem az anyag és a forma elsősorban technikai értelemben vett „újfajta” használhatóságát kutatta – paradox módon épp annak az elvnek a jegyében, amit úgy határozott meg: végezni akar a festészettel. A már említett Max Ernst Khimairájával van jelen: a mitologikus szörny a szürrealisták jelképévé vált. Ernstnél egy „automatikus” festés során jött elő, csakúgy, mint a többi képen megjelenő Loplop, a festő alakmása.

A Khimaira amúgy Breton tulaj­donában volt, aki vallotta, hogy léteznie kell egy belső, vad tekintetnek. A belső látás a szürrealista mozgalomnak egyik abszolút kulcsszava, Giacometti, Dalí, Ernst művészete is érthetetlen nélküle. Ezzel magyarázható az is, hogy a kor művészei – a tárlaton is láthatók a portréik – előszeretettel fotóztatták magukat lehunyt szemmel, mintegy a görög Teiresziasz modern megfelelőjeiként.

A kiállításon is szereplő Picasso ugyan soha nem csatlakozott a moz-­ galomhoz, motívumai, a Minótaurosz – ez volt a híres szürrealista folyóirat, a Minotaure címe –, a bika, a ló okán ugyanakkor jellemző volt rá az a fajta mitológiai-archetípusos képi vonzódás és témaválasztás, ami miatt nemcsak a korban, de ebben a mozgalomban is érdemes bemutatni, hiszen a tudatalatti, a kolletív tudattalan, a szexus, a lélek rejtett tartalmai ugyanúgy – ha nem erősebben – megjelennek nála, mint Dalínál.

Kronológia

1916: A dadaista mozgalom alapítása Zürichben
1919: Aragon és Breton folyóiratot alapít Littérature címmel
1920: Az első kísérlet az automatikus írásra
1922–23: Megjelenik „A dada után” című cikk, Breton és Tzara szakítanak
1924: Breton Szürrealista kiáltványa
1925: A szürrealista festészet című kiállítás
1929: A New York-i tőzsde összeomlása
1929: Breton kiállítást szervez Létezik-e a szürrealizmus? címmel
1929: Az Andalúziai kutya bemutatója
1930: Aranykor, Buñuel második filmje
1933: Hitler hatalomra jut Németországban
1933: Megjelenik a Minotaure, a szürrealisták legismertebb folyóirata
1936: II. Nemzetközi Szürrealista Kiállítás, London
1938: III. Nemzetközi Szürrealista Kiállítás, Párizs
1939: A II. világháború kitörése
1941: A mozgalom több tagja az Egyesült Államokba menekül

Kapcsolódó írásaink

Szürrealista krónika

ĀÁtformált valóság: avantgárd alkotók a Várban – A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán kiderül, miért dobálta volna meg Dalí és Buñuel paradicsommal filmje közönségét 1929-ben

Michelangelo és Dalí jegyében

ĀBaán László: A Liget-projektben az idén megkezdődik az Új Nemzeti Galéria építése – Brassaï fényképei és László Fülöp portréi is önálló kiállításon lesznek láthatók