Tanúvallomás Sztálin Moszkvájáról

Nem csoda. Weil 1933 és 1935 között Moszkvában dolgozott újságíróként és fordítóként. Hithű kommunistaként érkezett, a Kirov meggyilkolása után kezdődő sztálinista tisztogatási hullámban azonban kizárták a pártból, és száműzték. Egy év múltán, 1935-ben tért vissza Prágába, majd két év alatt megírta a Moszkva – A határt. Bujkálva élte túl a második világháborút, amely után visszatérhetett a cseh kulturális életbe, de csupán három évre, 1948-ban ismét kiesett a hatalom kegyeiből – az 1959-ben elhunyt szerzőt később azonban olyan írók fedezték fel, mint Philip Roth, aki előszót írt az amerikai kiadáshoz.

A mű a regény és a dokumentumregény műfaji határán egyensúlyoz: Ri, egy Prágában született német anyanyelvű fiatal nő szemszögéből meséli el a korai harmincas éveket Moszkvában.

Ri mérnök férje után indul, aki egy gyárban dolgozik. Pszichológiailag hiteles, ahogy a nő napról napra megéli a Stockholm-szindróma tüneteit, és iszonyodását felváltja a lelkesedés: kérelmezi, hogy gyári munkás lehessen, menetel, gyűlésezik. Az őt körülvevő embereken keresztül egyre jobban kibontakozik a korabeli moszkvai élet. Ebben a világban az egyetlen érték a párthoz való hűség. A munkás származás előnyt ugyan jelenthet, de érdemeket szerezni csak az elmebajig fokozott sztahanovista munkával és az ideológiai megfeleléssel lehet. Szomszédok, barátok árulják el egymást, mint egy szekta tagjai, úgy kérik magukra a büntetést a legcsekélyebb vétségért. Minden szabotázsnak számít, semmilyen logikai probléma vagy emberi gond nem befolyásolhatja a gépezet működését: amikor például egy nő, akit elhagy a férje, olykor elkésik a gyárból, hiába érvel azzal, hogy kisgyerekeit minden reggel más szomszédra kell bíznia, kirúgják, az őt visszavetető cseh fordító ellen pedig bizalmatlansági tárgyalást folytatnak le. A Volgán túlteljesítik a halkitermelési tervet, de a vasút nem teljesíti a tervet, ezért a hal megrohad . Aki az egész rendszert jellemző bornírtságot szóváteszi, az pedig nem szakember, hanem „áruló”.

Kibontakozik az orosz és az európai gondolkodás közti különbség is: az oroszok zúgolódás nélkül tűrik az éhséget, az üres boltokat és azt, hogy a rendszer barátaiként számon tartott nyugatiak speciális boltokban vásárolhatnak, külön kávéházba járnak – mintha magukat eleve alacsonyabb rendűnek tartanák. Verbális szinten azonban folyamatos a tervtúlteljesítés önbizalomban is: lekörözni a kapitalista Nyugatot kötelező álom.

A kötet második részének főszereplője, Jan Fischer az író alakmása. A fordított utat bejáró két szereplő jól példázza a rendszerhez való lehetséges viszonyokat: míg a lelke legmélyéig polgári, európai nőt bedarálja a diktatúra, a vele kalandba keveredő Fischer, aki hithű kommunistaként ment Moszkvába, pár év alatt ellenség lesz. Egy németországi titkos kiküldetést használnak fel ellene mint ürügyet. A koncepciós eljárás forgatókönyve jól ismert. Amikor a munkahelyét, útlevelét és hitét is elvesztő férfit kitaszítják, Ri, aki immár a rendszer kollektív őrületében osztozik, vállat von.

Weil mesterien érzékelteti, miért létezett a sztálinizmus. A diktátor kevés volt. A kollektív őrület is kevés volt. Az oroszok világlegyőzési ötéves terve is kevés volt. A legfontosabb a minden diktatúra alappillére volt: a szolidaritás teljes, tökéletes hiánya az elnyomottak, megőrjítettek, önhazugságban élők között.

Weil regénye fontos dokumentuma annak, hogyan darálta be a szovjet típusú diktatúra az identitást és az együttérzés képességét mint az emberi lét alapvető elemét.