Élet a földrengés után

A visszaemlékezések szerint a há­ború előtt volt nem egy olyan római lakos, aki ki nem tette a lábát a maga kerületéből, máskor egyes falvak ragaszkodnak négy-ötszáz éves, minden más községtől különböző kultúrájukhoz vagy recept­jeikhez – és akkor a nyelvek és dialektusok sokféleségéről még nem is beszéltünk.

Mindezt nem árt tudni Pippo Mezzapesa Az én kincsem című filmje előtt, a falujához ragaszkodó utolsó lakos, Elia (Sergio Rubini) története, amelyet az Urániában mutattak be a napokban az immár véget ért, és majd ősszel folytatódó Itáliai utazás sorozatban, ugyanis aligha érthető enélkül.

Provvidenzát földrengés döntötte romba. A kőfalak maradéka még most is omlik. Lassan bontakozik ki a történetből a jelen és a múlt: a falu utolsó lakója feleségét veszítette el a katasztrófában, de nemcsak a személyes emlékek kötik a faluhoz, hanem a kétségbeesett erőfeszítés is, hogy életben tartsa a települést.

Az elhagyott házakból az életét kockáztatva menti ki a tárgyakat, amit tud, megjavít, őrült vállalkozásként pedig egymaga próbálja eltakarítani a romokat.

Körvonalazódik ellentéte egykori sógorával, a polgármesterrel, aki, noha megígérte, hogy felújíttatja a romba dőlt házakat, végül a könnyebb utat választja és elfogadtatja a falu lakóival azt, hogy a völgyben emelt ideiglenes falu lesz az új Provvidenza. (A falu neve amúgy gondviselést, áldást jelent, a beszélő név pedig sokat hozzátesz a történethez.) Amikor sokadszor felszólítja Eliát arra, hogy hagyja el a szerinte életveszélyes települést, majd azzal is megfenyegeti, hogy a rendőrséggel viteti le, fordulatot vesz a szülőföldhöz és az identitáshoz való ragaszkodásról szóló film.

A politikus egyértelműen visszaél a hatalmával és a joggal, a gyász, a magány és a saját, lehetetlen vállalkozása által szorongatott Elia pedig még nehezebb helyzetbe kerül, amikor kiderül, hogy nincs egyedül a faluban, ahogy hitte, hanem másvalaki is bujkál az iskolaépületben: a messziről jött Noor, aki illegálisan tartózkodik az országban.

A rendező végig feszültségben tart, a történet lelki, emberi értelemben hiteles, ugyanakkor van annyi humora, hogy a társadalmi dráma ne nyomja agyon a nézőt, aki olykor felszabadultan szórakozik.

A parabolaszerű, sokféleképpen értelmezhető zárójelenettel a rendező, ha úgy tetszik, a nézőre bízza a történet lezárását, ha úgy tetszik, megússza, hogy megmutassa, mi lett a történet vége.

Egyedi, a mikrovilág rezdülé­seit, az emberi lélek rejtett tartal­mait jól megmutató, szépen fényképezett film Pippo Mezzapesa munkája, de semmiképp sem felejthetetlen remekmű.

Az én kincsem (Il bene mio),
olasz dráma, 94 perc, 2018, r.: Pippo Mezzapesa
10/7