A szavak erejétől a képekig és a valódi brit stílusig

Az eredeti cím – Sometimes, Always, Never, azaz Néha, mindig, soha – egyrészt jobb, másrészt a film egyik kulcsjelenetére utal, így nem igazán érthető, miért kellett megváltoztatni, de ennél több gond nincs a művel.

Már a nyitó képsorokban megjelenő, Magritte műveire emlékeztető képek – a kihalt, felhős tengerparton álló ember – ráégnek a néző retinájára, amikor pedig a főszereplő, Alan (Bill Nighy) beleszól a telefonjába, és láthatatlan partnerétől utánozhatatlan hangsúllyal arról érdeklődik, hogy lehet-e cappuccinót rendelni a rózsaszín fagylaltosautónál, a brit humort kedvelő néző meg van véve.

Groteszk, szürreális, különös módon mégis mély és érzelemteli film A szavak ereje, amely egy múltbéli Scrabble-játszma körül forog, és a játékban kirakható szavakat felhasználva mesél apa–fiú, nagyapa–unoka kapcsolatról.

Alan egyik fia egy korábbi játszma közepén felállt, és otthagyta a családját. Ahogy halad előre a filmidő, egyre inkább megértjük, miért: az apa humoros, jóvágású, intelligens – az a típusú szuperapa, aki kizárólag saját fiai számára teher, tudniillik lehetetlen felülmúlni. Míg az eltűnt fiú úgy dönt, kizárja életéből, a másik gyerek épphogy az eltűntet is igyekszik pótolni, csakhogy az apa a tékozló fiú utáni nyomozásra fordítja minden erejét, jelen lévő gyermekét (Sam Riley) – épp, mint a filmben többször is idézett bibliai apa – nem látszik észrevenni.

A papírforma szerint remek viszont a kapcsolata az unokájával, aki a szülőkkel való kamaszkori, bonyolult kapcsolatból szívesen menekül a nagyapjához. Az egyik legszebb jelenet a filmben épp az, amikor az addig a számítógép előtt görnyedő, szótlan fiú egy váratlan pillanatban a nagyszülői öltözködési és viselkedési mintát kezdi követni – erre utal az eredeti cím is, a Néha, mindig, soha, amely a zakó gombolását illetően igazítja el a tapasztalatlanabbakat: a felső gombot néha, a középsőt mindig, az alsót soha nem gomboljuk be, tanítja a nagyapa az addig a kamaszok sajátos stílusában öltözködő fiút.

Noha a történet maga köznapi, a film pedig a leacocki recept szerint egy olyan jelenetben csúcsosodik ki, amikor a nevetésbe sírás is vegyül, az operatőr és a rendező mindent megtett, hogy ne a szokásos szemszögből mutassa meg mindazt, ami köznapi. A kisemberekről szóló történetre egyszerre jellemzők a furcsa szögből felvett jelenetek és képek, a sokféleképp értelmezhető kijelentések, a semmitmondó mondatok mögé bújtatott érzékeny gesztusok és az emberi kapcsolatok bonyolultságának szemérmes megmutatása. Mindettől a groteszk hangvétel felett végig ott lebeg valami éteri finomság – az utóbbi idők angolszász filmjei közül az amerikai Fantomszálban, Paul Thomas Anderson munkájában véltünk hasonlót felfedezni.

Nem lepődnénk meg, ha az alkotást az idő kultuszfilmmé érlelné.

A szavak ereje
(Sometimes, Always, Never)
angol vígjáték, dráma, misztikus film, 91 perc, 2018.
R.: Carl Hunter
10/9