Nápoly, a véres és szép város

Az előzőkhöz hasonlóan ez is majdnem telt házzal futott – vélhetően az olasz filmek iránti nézői igényt felismerve döntött úgy az intézmény, hogy ősszel folytatja a sorozatot, sőt a Federico Fellini-jubileumról is megemlékezik. (Jövőre, január 20-án lesz a Riminiből származó rendező születésének 100. évfordulója.)

Az Itáliai utazás célja az volt, hogy virtuálisan végigjárjuk Olaszországot Rómától Szardíniáig – a Nápolyt a középpontba helyező Özpetek-mű mint zárófilm pedig jó döntés volt abból a szempontból, hogy az alkotásban a város kvázi főszereplőként jelenik meg. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben például a nagynénit alakító Anna Bonaiuto – aki mások mellett Mario Martone-nak és Paolo Sorrentinonak is az egyik kedvenc mellékszereplője – az erkélyről hosszú, teátrális szónoklatot intéz Nápolyhoz, elmondva azt minden rossznak.

Özpetek egy, a thriller és a lelki dráma között álló filmet forgatott, amelyben a szerelem, a gyilkosság és a téboly, valamint Nápoly utánozhatatlan érzete keveredik össze történetté és erős vizuális élménnyé – néha olyan érzésünk van, hogy Nápoly látványa, fílingjének megmutatása olykor fontosabb volt a rendezőnek, mint az, hogy továbblendítse a filmet.
Fellinit idéző „színház a filmben” jelenettel kezdődik az egész, vaskos, érzéki és némiképp perverz színes kavalkáddal, ahol a főhősnő, az orvost alakító Giovanna Mezzogiorno – sajnos legfeljebb közepesen játszik – és a nála jóval fiatalabb Alessandro Borghi – az olasz film ügyeletes tenyérbemászó képű szépfiúja – között felszikrázik a levegő. Amikor a forró éjszaka után az orvosnő előző éjjeli szeretőjét, akit az Archeológiai Múzeum háta mögött, brutálisan gyilkoltak meg, a boncasztalon látja viszont, váratlan fordulatot vesz a film. Az első váratlan fordulatot. Mivel innentől Özpetek annyira összebonyolítja a szálakat, hogy a nézőnek lassan sajátmaga is gyanús lesz, a káoszon pedig nem segít, hogy az amúgy is forrón és színesen lüktető város helyszínei és jelenetei a palazzóktól az éjjeli sikátorokig és a nyomornegyedek sajátos, lépcsős utcáiig, a mocskos kikötőig önálló jogon tolakodnak be az emberek közti történetbe – mintha Nápoly maga alakítaná a benne szerelmeskedő, gyilkoló, meggyilkolt, haldokló, élő lakóinak életét.

Az egyik szálon az orvosnő gyermekkorába jutunk vissza, a másikon a gyilkos indítékának nyomában járunk, a harmadikon egy rejtélyes férfi körül forog minden, a negyediken a doktornő zavaros lelki és szexuális életébe pillanthatunk be. Aztán amikor a film véget ér, mintha mégsem oldódna meg semmi.

Anélkül, hogy elárulnánk a krimi végét, csak annyit mondhatunk: Özpetek láthatóan annyira belezavarodott a látványként amúgy kifejezetten gyönyörű, bonyolult és sokrétű filmbe, amelybe még némi számmisztikát és okkultizmust is belecsempészett, hogy nem talált ki a maga teremtette labirintusból.

Az, hogy a főszereplőnő mimikája, gesztusai mesterkéltek és egysíkúak (korábbi Özpetek-filmben jobb volt), a mellé talált Alessandro Borghi pedig még nála is gyengébb, tovább ront az összképen. Viszont a legfontosabb mellékszereplő, a már említett Anna Bonaiuto nevéhez méltóan sokat segít, csakúgy, mint az öreg barát szerepében feltűnő zseniális énekes-színész, Peppe Barra.

Mindent összevetve mégis úgy tűnik, a Fátyolos Nápoly olyan, mint Nápoly. Megfejthetetlen és szép.

Fátyolos Nápoly (Napoli velata)
olasz thriller, 113 perc, 2017
r.: Ferzan Özpetek
10/7