Kultúra

Egy kaotikus élet mozaikkockái

Pedro Almodóvar önéletrajzi alkotása inkább lazán összefűzött jelenetsornak tűnik, mint átgondolt műnek – A film szép, könnyen nézhető, viszont mintha hiányozna a mondanivaló

Mintha eddigi életművét és életét mozaikkockákra szedte volna, majd találomra belemarkolt volna a halomba: nagyjából így lehet leírni Pedro Almodóvar új, Cannes-nal nagyjából egy időben a magyar mozikba érkező önéletrajzi filmjét, a Fájdalom és dicsőséget.

Egy kaotikus élet mozaikkockái
Antonio Banderas természetesen ezúttal is nagyon jó alakítást nyújt
Fotó: Cinetel

Az életmű és az élet összeszálazását szolgálja a sokszoros „film a filmben” szerkezet is, ezenfelül az, hogy Almodóvar nemcsak hogy egyértelműen elrejtette a filmbéli főhős nevében – Salvador Mallo – a maga nevének anagrammáját, de a főszerepre Antonio Banderast kérte fel. Ami azért lényeges, mert a Fájdalom és dicsőség egyik legfontosabb szála épp a filmbéli rendező és egyik első sikerének főszereplője közti harmincéves konfliktus: azzal, hogy Almodóvar a valóságos élet­beli „ellenfelével” – főszereplőjével – játszatja el saját magát a róla szóló önéletrajzi filmben, dupla csavart készít elő, ami hibátlanul működik is a csaknem két órán keresztül.

A gyerekkor ugyanúgy pillanatképekben, lazán összefűzött epizódokban villan fel, mint a kiégett, egy rejtélyes betegség miatt iszonyatos fájdalmaktól szenvedő, már hiá­ba sikeres, gyógyszer-, majd kábítószerfüggő, depressziós rendező mostani élete.

A kettő között – az ötvenes évekbeli gyermekkor és az ezredfordulós jelen idő között – szokás szerint ott lebeg az almodóvari titok, amit talán maga is épp a filmmel akart megfejteni: mi az, ami hat és hatvanvalahány éves kora közt történt vele, és hol következett be a törés, ha volt ilyen?

A film színei, pillanatai, kidolgozott párbeszédei, a nagytotálban mutatott arcok rezdülései – Banderas természetesen nagyon jó – hozzák az Almodóvartól megszokott színvonalat.

A rendező rávesz arra is, hogy a lazán egymásra halmozott múltbéli és jelenbéli jelenetekből a néző maga kezdje el összerakni a (lehetséges) történetet.

Noha nyilvánvaló, hogy ez a töredezettség és a jelenetek néha ötletszerű egymásutánja maga a koncepció, a film szokás szerint pedig szép, így könnyen nézhető, valahol a századik percben mégis felmerülhet a nézőben, hogy egy dolog azért mintha hiányozna innen: a mondanivaló.

Összeállnak ugyan egy történetté egy különös gyermekkor emlékei – a fiatal anyát a rendező kedvence, Penélope Cruz játssza –, összeállnak még egy történetté a filmbéli fia­tal, sikeres rendező szomorú szerelmének évei, majd összeállnak egy harmadik történetté az idős művész borzalmas betegségének pillanatai, egészen a megmentő műtétig és a jobb élet ígéretéig, de az egész valahogy nem áll össze.

Mintha Almodóvar valami olyasmit állítana, hogy a múlt egymásra zuhogó szép, színes képei, amelyek lassan a jelenig érnek, legfeljebb körülbelül adnak ki értelmezhető mintázatot, az élet pedig voltaképp nem egy valahonnan valahová vezető út, hanem csupán különféle indulatok, érzelmek, szerelmek, függőségek és állapotok folyamatosan alakuló halmaza.

Ez az életút- és életértelmezés persze nem érvénytelen – ráadásul teljes mértékben belesimul az eddigi Almodóvar-univerzumba, amely igen jelentős helyet követel magának az európai film történetében valahol a Fellini-univerzum közelében. Épp csak arról nem tudunk meg túl sokat, amiért voltaképp készült a mű: a rendező életéről. Az érzelmeiről viszont mindent.

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria)
Spanyol dráma, 113 perc, 2019
Rendezte: Pedró Almodóvar
10/7

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom