Kultúra

Aki univerzálisan látta a világot

Ötszáz éve halt meg Leonardo da Vinci – A diákkortól a francia udvarig – Egyszerre mérnök, filozófus, építész és festő, vagyis igazi kíváncsi ember

Nemcsak Olaszországban, de világszerte megemlékeznek idén kiállításokkal, konferenciákon a ma ötszáz éve, 1519. május 2-án elhunyt Leonardo da Vinciről. Az évforduló alkalmából az eddigiek után újabb könyvekben és filmekben dolgozzák fel az életművét, ami azt mutatja: zsenialitásának titka folyamatosan foglalkoztatja az emberiséget.

Aki univerzálisan látta a világot
Milánói éveiben készült a híres, ma Krakkóban őrzött Hermelines hölgye
Fotó: Hegedüs Róbert

Leonardóról szólva ki a feltalálóért, ki a festőért lelkesedik, a komplexebb világképre és emberképre hajlamosak pedig az uomo universale mindenre kiterjedő figyelmét és a nyughatatlan kutató szellemét becsülik a leginkább. Amit Leonardo egyetlen emberöltő alatt elvégzett, ahhoz más esetben több generáció évtizedes, évszázados kemény munkája szükséges.

Ahogy Marco Rosci művészettörténész felhívja rá a figyelmet egy tanulmányában, az 1452. április 15-én a toscanai Vinciben törvénytelen gyermekként született, ám jó nevelésben részesült Leonardo már határozott elképzelésekkel bíró, autonóm művészként került ki Verrocchio műhelyéből. A „hazug szellemi tudományok” ellen számtalanszor, provokatívan fellépett, a klasszikus szerzők tekintélye helyett a tapasztalat elsősége mellett állt ki: korán észrevette, hogy a természet megismerése és rejtett összefüggéseinek felismerése valóbb megismerést eredményez, mint a tekintélyelven alapuló biflázás vagy utánzás.

A távlatok felé

A természetet folyamatosan mozgásban lévő erők rendszerének tekintette, ezek megismerése révén vált számára lehetővé, hogy egyaránt súlyos életművet hozzon létre festőként, mérnökként vagy várostervezőként. Ennek a megfigyelő hajlamnak az eredménye az egész teoretikus munkássága is, hiszen optikai és légkörfizikai vizsgálatai alapján írta le a színek és körvonalak élességének változását a távolság függvényében, és így ismerte fel a levegőtávlatot vagy a sfumato alkalmazásának lehetőségét.

Leonardo da Vinci húszéves korában már a festőket is magában foglaló firenzei Szent Lukács Céh teljes jogú tagjaként tevékenykedett. Első datálható munkája, amely ránk maradt, 1473. augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján keletkezett, és egy toszkán tájat ábrázol.

Legelső, fennmaradt festett munkáját Verrocchio segédjeként készítette, a Jézus megkeresztelése című kép egyik részletéről van szó, amely kép ma az Uffizi Képtárban látható. A bal oldali angyal és mögötte a tájkép elüt a képtől – Rosci felhívja rá a figyelmet, hogy a részlet és a gúlakompozíció érezhetően nem a verrocchiói gondolkodásmódból ered, hanem Leonardo sajátja. Vasari, a festők életrajzírója kissé kiszínezi az elkészültét, mondván, amint a mester meglátta Leonardo angyalát, nem akart többé festékhez nyúlni.

A kutatások szerint Verrocchio műhelyében az ott töltött kilenc év alatt Leonardo nagy tekintélyre tett szert, ugyanakkor ebből a korszakból viszonylag kevés az a mű vagy műrészlet, amely egyértelműen neki tulajdonítható. A kutatást nehezíti, hogy egy-egy kivételtől eltekintve a korszakban a festők nem egyedül dolgoztak a kompozíciókon, hanem egy-egy nagyobb művet műhelyük tagjaival közösen készítettek el.

Verrocchio műhelyéből származik a híres, a Louvre-ban látható Angyali üdvözlet, Rosci szerint egy különböző kezek alkotta szárnyas­oltár része lehetett. A másik, az Uf­fizi gyűjteményében lévő Angyali üdvözlet ugyanakkor elgondolásában és formaalkotásában is sokrétűbb, annak ellenére is, hogy a Madonna-alakban Verrocchio hatása, a térdelő angyaléban Botticellié érhető tetten.

A harmadik hasonló témájú festményt, amely a San Bartolomeo-templom dísze volt, csak 1869 óta ismerik el a mester munkájaként. Ezt szintén a firenzei képtárban őrzik – noha az alakokon itt is felismerhető a korábbi mesterek hatása, a táj megfestése a háttérben már jellegzetesen leonardói: a sötét és világos sávok ritmusával, valamint a messze ködbe vesző heggyel és kikötővel érzékelteti a távlatot.

A természeti környezet ilyen ábrázolása valószínűsíti, hogy Leonardo ismerte a korabeli flamand művészetet, vagy legalábbis Hugo van der Goes Portinari-oltárát, amely abban az időben nagyon híres volt Firenzében.

A világos–sötét ellentétpár az első ismert portrén, Ginevra Benci arcképén is megjelenik: a washingtoni National Galleryben lévő mű már jellegzetes Leonardo-arckép, a finom lélekrajz mellett a sfumato átgondolt alkalmazása vagy a természeti háttér megjelenik a későbbi munkákon is.

Rajzban gondolkodni

Noha a festészeti életmű más reneszánsz mesterekéhez képest viszonylag kevés munkából áll, a rajzos hagyaték hatalmas: Leonado négyezer lapot hagyott hátra, egy részüket maga gyűjtötte kódexekbe, később pedig mások dolgoztak tovább ezek rendszerezésén, külön gyűjteményben maradt meg például a madarak repüléséről szóló lapok sokasága vagy az anató­miai sorozat. Az ábrákon nemcsak az figyelhető meg, hogy Leonardo mit tanulmányozott, de az is, hogyan gondolkodott: nemcsak ábrázolta a természet jelenségeit, de igyekezett megfejteni a különféle törvényeket is, a vizek mozgásától a széljárásig és a madarak röptét lehetővé tévő aero­dinamikai szabályokig. A rajzokat mindenhol kiegészítik az írásos feljegyzések, amelyek végigkísérik egész életét.

A rajzok, Leonardo univerzalista szemléletéből adódóan nem választhatók szét eredetük szerint „mechanikai”, tudományos és művészi sorozatokra, hiszen tudósként és művészként is ugyanaz izgatta: a világ működése és a szabályok alkalmazhatósága.

A firenzei festő harmincéves korában, 1482-ben írt levelet Lodovico Sforza milánói hercegnek, akihez állásért folyamodott, „Il Moro” pedig magához vette a művészt, akire számtalan feladatot bízott. Mielőtt azonban elköltözött volna, belekezdett A három királyok imádásába, amelyet Amerigo Benci házában hátra hagyott – és noha félkészen maradt, nagyon jól tanulmányozható rajta, hogy meddig jutott el harmincéves korára az egykori Verrocchio-tanítvány. Ugyanekkor és ugyanezért hagyta félbe a híres Szent Jeromost, amely ma a Vatikánban látható. A művészettörténészek szerint a firenzei korszak tanulmányai és félbehagyott munkái mintegy felvezetik a milánói korszak első remekművét, a Sziklás Madonnát, amelyre 1483-ban, megérkezése után egy évvel kapott megbízást.

De nemcsak ez, hanem a főúri szeretőről készült Hermelines hölgy, a sokáig a Lodovico Sforza és felesége, Beatrice d’Este portréjának tartott, vitatható szerzőségű páros arckép is ekkor készült. Utóbbiakról időközben kiderült, hogy az egyik egy udvari zenészt ábrázol, a másik festője pedig valószínűleg inkább Ambrogio de Predis vagy Lorenzo Costa lehet.

A rejtélyes arcok

Leonardo azonban nem festőként nyerte el az udvar kegyét, hanem szobrászként, hadmérnökként és építészként, elsősorban a herceg végül el nem készült lovas szobrának ígéretével. Magát ajánló levelében azt írta, hadi mérnökként folyamodik a kegyért. Említi, hogy ismeri a bronzöntést, így tudna segíteni a Lodovico Sforza apja emlékére szánt lovas szobor kivitelezésében, de sok egyéb tudományhoz is ért.

A milánói évekből fennmaradtak az emeletes városról szóló tervei, és azok a fejtegetései is, amelyek szerint a (gótikus) településszerkezet javításra szorul. Ennek nevében álmodta újra a részben már meglévő csatornarendszert is, hadmérnökként pedig számtalan eszközt tervezett – ilyen irányú munkáinak ihlető forrása Valturius De re militari című kötete volt.

Leonardo rajzait és feljegyzé­seit tanulmányozva megfigyelhetjük az igazi uomo universale gondolkodásmódját is: miután az embert és a világ dolgait megfigyelte, a szabályszerűségeket felismerte, megpróbálta a látszólag távol eső vagy össze nem függő dolgok közt megkeresni az analógiákat. Így vette észre a szívbillentyűk és a Hold egyes fázisokban látható képe közti megfelelést, vagy hogy a gyertya lángja a meggyújtása után először gömb alakú, majd megnyúlik, egyes rajzain pedig a természet rejtett geometriája tárul fel, például ott, ahol egy endívia metszetéből kibontja a növényben megbújó mértani formákat.

Találmányai közül talán a legismertebb a repülőgép: a madarak röptének tanulmányozása révén jött rá ennek módjára, emberi erővel ugyanakkor nem lehetett megmozdítani a szárnyat, hiába volt aerodinamikailag megfelelő. Leonardo húsz évet töltött a városban, ahol volt alkalma megismerni a szintén a Sforzák által odahívott Bramantét. A művészettörténészek egyetértenek abban, hogy a találkozás sorsdöntő volt: kölcsönösen inspirálták egymást, Leonardo gondolkodásmódjának hatása egyértelműen kimutatható Bramanténál, ugyanígy, Bramante elképzeléseinek is nyoma van Leonardo építészeti rajzaiban.

A milánói években festett képek közül a már említettek közül, a Hermelines hölgyön kívül alighanem a Sziklás Madonna két változata a legismertebb: az egyik a Louvre, a másik a londoni National Gallery gyűjteményében van. A párizsi kép biztosan Leonardo munkája, a másikat valószínűleg munkatársai fejezték be, de a két kép körül nagyon sok a bizonytalanság.

A táblaképek mellett Sforza-megrendelésre készült az Utolsó vacsora, a világ alighanem leghíresebb freskója, és az amellett elhomályosodó Sala delle Asse freskói a Sforza-palotában, amelyeket az eredeti képeket figyelembe véve festettek újra a későbbiekben.

Az Utolsó vacsoráról rendelkezésre álló könyvtárnyi irodalom lényegét aligha lehetséges egy mondatban összefoglalni – annyi bizonyos, hogy a rossz állapotban lévő kép a mester festészeti életművének vitathatatlan csúcsa a La Gioconda, azaz a Mona Lisa mellett.

A már ismét Firenzében elkezdett Mona Lisa arctípusa nem a semmiből született meg: a Hermelines hölgyön – noha modellje azonosítható – már fellelhetők annak az egyszerre férfi és női vonásokat is viselő leonardói arctípusnak a vonásai, amelyet a lombard tanítványok és Luini még oly sokáig továbbvisznek, és amely felismerhető a Sziklás Madonna Máriájának és angyalának arcában is. Noha a Mona Lisa mosolya az, amely „megfejthetetlennek” tűnik, érdemesebb az arc egészét tanulmányozni a híres „titok” megsejtéséhez.

Szót kell ejtenünk a két befejezetlen Szent Annáról, és a Keresztelő Szent Jánosról, az egyik utolsó, fennmaradt festményről, amelynek különös varázsát szintén igyekszenek „megfejteni” – valószínűleg kevés sikerrel.

Leonardo egyébként Milánó francia megszállása után tért vissza Firenzébe, ahol Cesare Borgia szolgálatába állt – ezekben az években, az 1500-as évek elején dolgozott a főműnek tekinthető Mona Lisán.

Noha a pápa ez után őt is Rómába hívta, az ott töltött három év nem bizonyult termékenynek a számára, így Franciaországba költözött I. Ferenc király meghívására. Az uralkodó bőségesen megfizette a mestert, akinek azonban agyvérzés miatt időközben megbénult az egyik karja. Élete végén inkább mérnöki munkákon dolgozott. Vasari szerint a király karjaiban halt meg Franciaországban, 1519. május 2-án, és a Loire-völgyi Amboise kastélyában temették el.
 

A valószínűleg a mesterhez köthető, bár vitatott szerzőségű, a Szépművészetiben őrzött lovasszobor-kisplasztika
A valószínűleg a mesterhez köthető, bár vitatott szerzőségű, a Szépművészetiben őrzött lovasszobor-kisplasztika
Forrás: Ficsor Márton

Lexikon

Távlat: a közeli tárgyak élesen és színesen, a távoliak kékesebben, homályosabban látszanak, mivel több levegő van a szem és a tárgy között. Ennek érzékeltetésére Leonardo több festményén alkalmazza azt a megoldást, hogy a távoli dolgokat kékes-ködös színben ábrázolja.

Az anghiari csata: Leonardo 1504-ben firenzei tartózkodása alatt kapott megbízást arra, hogy elkészítse a Palazzo Vecchio egyik falképét, amely párja lett volna Michelangelo A cascinai csata című művének. A freskó tönkrement, és a 16. század környékén megsemmisítették. Michelangelo cascinai csatájának előkészületeit a Szépművészeti Múzeumban látható Michelangelo-kiállításon lehet megtekinteni.

Sfumato: olyan festésmód, amelynél az alakok és a tárgyak körvonala finoman oldott, nem határolják el éles vonalak.

Hermelines hölgy: a kép Cecilia Galleranit, Lodovico Sforza hivatalos szeretőjét ábrázolja. A fesményt a 18. században vette meg a lengyel Czartoryski család, amely évekre Párizsba menekítette a képet, majd onnan visszakerült Krakkóba, ezután a második világháborúban elvitték a németek, és csak ennek végeztével térhetett haza. A kép 2009-ben látható volt a Szépművészeti Mú­zeum Botticellitől Tizianóig című tárlatán.

Sziklás Madonna: a két kép szerzősége máig vitatott. A szakemberek általában egyetértenek abban, hogy a párizsi az, amely Leonardo saját keze munkája. Ezt 1483-ban a San Francesco templom részére a Szeplőtelen Fogantatás Testvériség rendelte meg. Lodovico Sforza lefoglalta magának, tőle került a francai királyhoz, és onnan a Louvre-ba. A másikat, a másolatot a testvériség az eredeti pótlására kérte, valószínű, hogy Leonardo irányításával készült, és a 18. században került Angliába. A két változat több apró részletben különbözik, a legfeltűnőbb a jobb oldali angyal alakja, akinek keze az első változaton a megváltóra mutat, ugyanakkor ő maga kinéz a képből, míg a másikon nem látszik a kéz, de az angyal Jézusra néz.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom