Kultúra

A magyar fotósok ideje

Cserba Júlia hiánypótló kötete a Franciaországba emigrált, az ottani, valamint a nemzetköziszakmát jelentősen befolyásoló művészgenerációk életútját mutatja be

„Miközben a két világháború közötti magyar festészet a párizsi hatásokra újult meg, addig ugyanebben a periódusban, a francia fotográfiában jelentős mértékben éppen a magyar fotográfusok hoztak változást” – írja Cserba Júlia a Magyar származású fotográfusok Franciaországban az 1920-as évektől napjainkig című kötetében.

A Cseh Gabriella közreműködésével a Corvina Kiadónál a közelmúltban megjelent könyv hiánypótló, főként azért, mert ahogy arra a szerző is felhívja a figyelmet, az eddig publikált kötetekben a leginkább csak a „nagyokkal”, André Kertésszel, Brassaïval, Robert Capával foglalkoztak a szerzők. Mentségükre legyen mondva: az általános fotográfia vagy a magyar fotográfia történetét feldolgozó kötetben nem is tehettek nagyon mást, hiszen csak a párizsi és az egyesült államokbeli magyar emigráns színtér olyan gazdag, hogy az maga fél kötetet kitesz.

A kötetet nyitó tanulmányban a szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy Magyarországon szokatlanul magas volt a női fotósok aránya, nagy részük Pécsi József tanítványa volt – Kelen Margit, Révai Ilka, Ata Kandó, Horna Kati, Besnyő Éva –, majd Párizs és Berlin korabeli arculata bontakozik ki, ezen két városba érkeztek meg a húszas-harmincas években a később világhírűvé lett fotósok. Ahogy arra Cserba felhívja a figyelmet, a fényképezést ebben az időszakban kevesen tekintették művészeti ágnak, ugyanakor a számos képes kiadvány miatt nagyon megnőtt a kereslet a jó minőségű felvételek iránt, a konjuktúrába pedig jól bele tudtak állni a magyarok. Ezt dokumentálja, hogy a Chalon-sur-Saone-i Nicéphore Niepce Múzeum gazdag anyagának meghatározó része magyar fotósoktól származik. Noha az „aranykorról”, a két háború közti korról szélesebb körben tudunk, a szerző joggal hívja fel a figyelmet, hogy a háború után, a hatvanas évekig a magyarok kevesebben ugyan, de hasonló jelentőséggel bírtak a francia fotóvilágban, mint addig, és máig vannak, akik a nyomdokaikban járnak. Mint például a legfiatalabbak közül a Franciaországban már elég ismert Pörneczi Bálint.

A bevezető tanulmányt Sylvain Besson írása követi a Nicéphore Niépce Múzeum gyűjteményében szereplő magyar fotósokról.

A Keresztutak – Ötvenöt fotográfus életútja című fejezet első szereplője Lucien Aigner (Aigner László), aki hosszú életét Érsekújváron kezdte 1901-ben, majd 1999-ben az Egyesült Államokban hunyt el. Pesti lapok tudósítójaként kezdte, mint oly sokan – például Brassaï vagy még itthon Munkácsi Márton –, végül 1936-ban a Life szerződtette Amerikában. Paul Almasy neve viszonylag ismert itthon, életműve kevéssé, ezért is különösen ajánlható a róla szóló fejezet. Nem feledkezett meg a szerző Rogi Andréról sem, akiről legfeljebb annyi közismert, hogy André Kertész első felesége volt. Mivel hagyatéka és annak feldolgozottsága is szerény, külön elismerés illeti a szerzőt, hogy beemelte a kötetbe.

Természetesen bekerültek azért a „nagyok” is, Brassaï, Robert Capa, az inkább itthon számon tartott Angelo, Lucien Hervé, André Kertész, a következő generációból pedig például Detvay Jenő Eugéne, aki 1956-ban született Budapesten, s 1980 óta él Párizsban, az utólag átdolgozott alkotásai valahol a fotó és a képzőművészet határvidékén helyezkednek el.

A női fotósok közül szép, önálló fejezetet kapott Nora Dumas – érdekesség, hogy többek között egy másik magyar női fotósról, Ergy Landauról készített párizsi képe is szerepel benne –, bekerült a „nagy generáció” másodvonalából Haár Ferenc – ő korábban Máté Olga műtermében dolgozott, 1936-ban ment Párizsba. Érdekes (ellentét)párt alkot Lucien és Rodolf Hervé, apa és fia, akiknek a közelmúltban a budapesti Várfok Galéria is szentelt közös kiállítást.

A „női” vonalat viszi tovább a Mexikóban befutó Horna Kati, és természetesen Ergy Landau, valamint Miklós Jutka, aki portréival olyan népszerű lett pár hónap alatt az Egyesült Államokban, hogy műtermet nyithatott, családi okból azonban vissza kellett térnie, innen került Párizsba.

Olykor sikerül a generációk közti hidat is felmutatni: az 1977-es születésű Sarkantyu Illés például egyik munkájában épp Lucien Hervére reflektál.

A kötet izgalmas egysége a Párhuzamos alkotói attitűdök című rész, amelyben a több műfajban mozgó alkotókról kapunk portrékat, például az orvos-költő-műfordító-fotós Lorand Casparról vagy a festő-fotós Rozsda Endréről.

Képanyagában és új információkban is mérhetetlenül gazdag könyv Cserba Júliáé, amely olvasmányként és szakkönyvként is megállja a helyét.

Ahogy az előszót jegyző Michel Frizot írja, a magyar fotósok hozzájárulásának feltérképezése nem lett volna jelentős dolog önmagában, azonban a szerző mindezt abból az aspektusból is elemzi, hogy ezek a fotósok mivel újították meg magát a modern fotográfiát.

Kapcsolódó írásaink

Középpontban a norvég–magyar kapcsolatok

ĀA könyv az európai kultúra- és civilizációközvetítés fontos eszköze, ezért is nagyszerű lehetőség bemutatkozni a Könyvfesztiválon – mondta lapunknak Olav Berstad nagykövet

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom