A lélekben élő szörnyeteg

Egyszerre mutatja meg az angol romantika korszakának egy kevéssé ismert vetületét, kérdez rá a művészi egzisztencia mibenlétére – és a művésszé válás esélyeire – férfi és nő szemszögéből, valamint szembesít azzal, hogy az évezredes férfidominancia és a férfiközpontú világmodell nem feltétlenül az úgynevezett hagyománytisztelő – vagy nem csak a hagyománytisztelő – gondolkodásmód sajátja. A magát szabadelvűnek valló tizenkilencedik századi művészkörök is úgy gondolták: az embert megillető „szabadság” voltaképp a férfié, akinek szabadságában áll használni a nőt, mint egy tárgyat, a nő szabadsága pedig nem számít.

A női jogokra nem véletlenül érzékeny Haifaa Al-Mansour témaválasztása érthető, ha hozzátesszük, hogy első diplomáját angol irodalomból szerezte a kairói amerikai egyetemen. Végtelenül érzékenyen, a korszak szövegein és fennmaradt vizuális emlékein keresztül szűrődik át a 19. századi London, Skócia és Svájc érzete, az enteriőrök elképesztően szépen kidolgozottak, a színészek beszédmódja, mozgása, jelmeze tökéletes, Haifaa Al-Mansour azonban nem elégedett meg egy többé-kevésbé tisztességes kosztümös életrajzi filmmel.

Ami a legmeglepőbb: a romantika korszakában játszódó történet hitelességéhez vállalta a „romantikusságot”, de nem azon a szinten, mint amit ma közhelyesen romantika alatt értenek, hanem a szó eredeti értelmében.

Legyen szó Novalisékról és a német változatról vagy Byronékról és az angol változatról, a romantika annak a magatartásmódnak a megjelölése, amelyben az ember nem fél a lélek és a szellem fényes és árnyékos tájait bejárni. Ebben a kalandban van felmagasztosulás – a romantika görögségeszményét idézve: katarzis –, és van totális bukás, amelyben az őrületig vitt szerelmet pillanatokon belül követheti a megsemmisülés vagy a megistenülés. A romantika a lét – és a nem lét – maximalizálása minden értelemben, de semmiképp sem hollywoodi értelemben. Bár hihetetlen, hogy ez képes érvényesen megjelenni a 21. században egy szaúdi rendező filmjében, Haifaa Al-Mansour megmutatta, hogy lehetséges.

Amiben minden bizonnyal nagy szerepe van a forgatókönyvnek, a film ugyanis elsősorban nem Percy Bysshe Shelley és Mary Shelley szerelméről szól, hanem a tipikus romantika kori férfi (művész)sorsról, és az azzal szembeállított női (művész)sorsról. Amikor Percy Shelley (Douglas Booth) megismerkedik Maryvel (Elle Fanning), úgy tűnik, hogy a szabadság és szerelem magas eszménye mindent legyőz, és ők legyőzik általa a korabeli, vaskalapos társadalmat. Viszonylag hamar kiderül azonban, hogy a szabadság és a szerelem, valamint a vadházasság is kevés a bennük élő szörny legyőzéséhez. A rendező remek párbeszédekben szembesít azzal, hogy a korabeli szabadságkultuszban mit kell érteni „emberi szabadság”, a „szerelem szabadsága” és a „konvencióktól való mentesség” alatt: a férfi totális, felelősség nélküli szabadságát, aki nem engedi a nőt saját egzisztenciát teremteni, ugyanakkor a házasság és az apaság kötelmeit sem vállalja. Lord Byron (Tom Sturridge alakítja, remekül) és Mary beszélgetésein keresztül lassan és szépen körvonalazódik a korra jellemző kétarcúság, és a rendező minden erőltetettség nélkül mutatja fel a Byronhoz hasonló „zsenik” valódi emberi arcát, a viktoriánus Anglia képmutatását, amely megveti és isteníti a botrányhőseit.

Mary sorsát szépen ellenpontozza a küzdeni képtelen, elbukó féltestvér, Claire Clairmont (Bel Powley játssza, csodálatosan, bőven lemosva a címszereplőt).

A szabadelvű, független gondolkodó, Mary – aki azonban magának is megkövetelné a jogot, ami a férfinak jár – és Percy Shelley pokoljárása, a kapcsolat tönkremenetele a modern lélektani drámákhoz illő módon jelenik meg a vásznon, a rendezőnek pedig még arra is van gondja, hogy lépésről lépésre kibontsa Mary Shelley íróvá válását a férfiak uralta közegben, és bebizonyítsa, hogy a Frankenstein-történet életre keltett szörnye voltaképp a férfiakkal a saját szabadságáért megküzdő nő.

A film paradox módon ugyanazért jó, mint amiért nehezen nézhető: viszonylagos jártasságot kíván meg a korszak kultúrtörténetében, az alkotók a nyelvezetet is a korszakhoz igazították, ami nehezen követhető, emellett a végletekig vitt fény–árnyék játék, a folyamatos hullámvasutazás mennyből pokolba igencsak megviseli a letisztultabb, modernebb formákhoz szokott nézőt.

Mégis: sztereotípiákat rúg fel, átrajzol egy korszakot, bálványokat ingat meg – Shelley és Byron rajongói, ha vannak még ilyenek, nem fogják szeretni –, és általában hitelesen beszél arról, hogy miként született a szabadság mítosza – mégpedig a nő szemével.