A magyar forradalom egy olasz nő szemével

Maraini ekkor már világhírű – de legalábbis Dél-Európában ismert – volt, ezért is érthetetlen, hogy miért vártak a magyar kiadók 2019-ig a további fordításokkal. Végül a Jaffa csapta le a magas labdát, s a napokban megjelentette a Végállomás Budapest című regényt Lukácsi Margit fordításában. Érthető a választás, hiszen a történet jelentős része Magyarországon, az 1956-os forradalom idején játszódik.

Ahogy Maraininél megszokhattuk, csavarosan indul a regény: Amara Sironit, a fiatal újságírónőt lapja küldi a vasfüggöny mögé tudósítani. A munkát valójában azért vállalja el, mert gyermekkori szerelmét, Emanuelét keresi, akiről annyit tud, hogy a Rifrediben – Firenze egyik városrészében – töltött évek után szüleivel együtt Bécsbe költözött, majd innen vitték a lódz-i gettóba, onnan pedig Auschwitzba. Gyanítja, hogy Emanuele él, mert valaki – sejthetően maga a férfi – elküldte neki a gettóból írt leveleit, amelyeket elhurcolása előtt elrejtett.

Mivel Maraini a holokauszttörténet felől indít, az olvasó eleinte nem is tud mit kezdeni a közben elkezdődő másik szállal, amely – ahogy az életben is – véletlenszerűen kerül elő: Amara épp Lengyelországba igyekezne Bécsből Budapesten keresztül, immár másodszor, amikor útitársával együtt a magyar fővárosban ragad. Bravúr, ahogy az írónőnek az élet logikátlan logikáját imitálva sikerül az első történet­síkot, az Emanuele utáni bécsi és lengyelországi nyomozást átterelnie a másik vágányra.

Abban a pillanatban, ahogy Amara és társai megérkeznek Pestre, mintha új regény kezdődne a regényen belül, amelynek főszereplői ugyanazok. Érezhető, hogy az író alaposan megdolgozott a korszak és a háttér hitelességéért. Az ötvenhatos forradalom ábrázolása, az utcanevek, a rádió előtti tüntetés, az elfoglalt, majd a visszafoglalt rádióban belolvasott szövegek, a betört, de ki nem rabolt kirakatok, a pénzgyűjtő dobozok, sőt még a frázisok, a korabeli nyelv és gondolkodásmód is teljesen hiteles a könyvben, amelyben Maraini idézi Nagy Imre beszédét, rávilágít Kádár János aljas szerepére, és még a forradalmat eláruló Olasz Kommunista Pártnak is odaszól.

Már-már sikerül a mutatvány, hogy úgy idézze meg ötvenhatot, mintha maga is átélte volna, apróságokon azonban – olyanokon, amelyeket vélhetően csak a magyar olvasó vesz észre – elcsúszik. Például azon, hogy többször írja, a befutó vonat utasainak a parasztasszonyok a Dunántúlon mindenféle élelmet kínálgatnak, többek közt szárított fügét, ami elég valószínűtlennek tűnik errefelé 1956-ban. Vagy amikor azt írja: akkora volt a szegénység Budapesten, hogy nem volt szappan, ezért mosdatlanok voltak a tüntetők. Igaz, óriási volt a nélkülözés, de szappanból épp nem volt hiány. Az ilyen apróságokat leszámítva, ahogy óráról órára megidézi a forradalmat Amara szemével, drámai, sűrű és Maraininél megszokott módon végtelenül emberi, átélhető történetet eredményez. Az, hogy a nézőpontjából látunk mindent, a korszak szereplőit, a korabeli várost, vagy amint egy szovjet tank tornya lassan a konyhaablak felé fordul, ahonnan ő épp kinéz, olyan nézőpontot kínál, amely még a magyar irodalomban is szokatlan ötvenhat kapcsán: a megfigyelő szerepében lévő nőét.

Előkerül Pedrazzini, az Astoria szállóba begyűlt külföldi tudósítók, a harcoló pesti srácok, végül Amarának egy nehezen szerzett vízummal sikerül elhagynia az országot az utolsó vonattal.

Maraini pedig itt veszi fel a regény első harmadában elejtett szálat újra, hogy minden elképzelhető tragé­diá­nál iszonyatosabban oldja fel a történetet, mert valakit ugyan megtalál Bécsben Amara, aki egykor talán Emanuele volt, de Emanuelét, mint ahogy a gyerekkort – tágabb értelemben: Európa gyermekkorát, a koncentrációs táborok és a vasfüggöny korában végleg elvesztett ártatlanság korát – sohasem találhatja már meg.

„Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent; nem remél” – valahol ebben a József Attila-i pillanatban végződik Maraini könyve, amelyben hiába magasztosul fel 1956, hiába teszi le egyértelműen a voksot a magyar felkelők és a magyar nép igazsága mellett, világossá válik, hogy a forradalom az első pillanattól reménytelen volt. Mint ahogy reménytelen volt az az ábránd is, hogy Auschwitz után az ember, Európa vagy a világ még egyszer (korábbi) önmaga legyen.

Az egyik pokoli kort, a nácizmust utóéletében és hatásaiban, a másik pokoli kort, a szovjet éra iszonyatát jelenidejükben idézi és játszatja össze Maraini a könyvben – mélységélességét, érzékenységét, felkészültségét, és azt, hogy olasz író létére ilyen pontosan fogta meg a Közép-Európa-mítosz haláltusáját, a térséget maguk alá gyűrő embertelen ideológiák természetét, külön elismerés illeti.