Külföld
Román szála is van a háttérben az ukrán politikus meggyilkolásának
A hivatalos ukrán kommunikáció azonnal orosz tevékenységet vélt felfedezni a gyilkossággal kapcsolatban
Azt már tudjuk, hogy Andrij Parubijt, a kijevi parlament volt elnökét néhány nappal ezelőtt, fényes nappal Lembergben (Lviv) az utcán szitává lőtték: nyolc golyóval végeztek vele. A merénylettel gyanúsított Mihajlo Szcelnyikovot őrizetbe vették. Beismerte tettét, azt állítva, hogy „a hatóságokon akart bosszút állni”.
Azt viszont még nem tudni, hogy miért pont Andrij Parubij vált célponttá.
A rendőrség szerint a gyilkosságot alaposan kitervelték: Szcelnyikov hónapokig figyelte Parubijt, feltérképezte az általa használt útvonalakat, valamint más szokásait is megfigyelte.
Ebbe a tudatosságba és aprólékos előkészítésbe kapaszkodott bele a hivatalos ukrán kommunikáció, amely azonnal orosz „szálat” vélt felfedezni a történtekkel kapcsolatban. A gyanúsított azonban tagadta az „orosz kapcsolat” meglétét.
Ettől a ponttól kezd a dolog érdekessé válni.
Egy nagy valószínűséggel frusztrált, mániákus, megszállott ember bűncselekményének kitervelőjeként az ukrán hatóságok már konkrétan megnevezték az orosz szolgálatokat, mint felbujtókat. Az elkövetéssel gyanúsított férfi szerint azonban az oroszok nem zsarolják, ő pusztán az ukrán hatóságokon akart bosszút állni. „Igen, beismerem, hogy én öltem meg, és azt kérem, hogy cseréljenek ki háborús foglyokra, hogy elmehessek és megkereshessem a fiam holttestét Oroszországban” – mondta Szcelnyikov a bírósági kihallgatás során.
Mint ebből a szövegből is látható, a gyanúsított fia feltehetőleg a harcokban vesztette életét, így nagy valószínűséggel, hogy ő is az Ukrajnában tapasztalható brutális kényszersorozás áldozatává vált.
Az ukrán nyomozók mindennek ellenére ragaszkodtak ahhoz a feltételezéshez, hogy a férfit esetleg az orosz titkosszolgálat zsarolja.
Sok kommentátor „készpénznek” veszi, hogy Parubij orosz merényletnek esett áldozatul.
Feltételezések láttak napvilágot – az orosz szálat erősítve –, hogy a gyilkosságnak köze van Oroszországhoz, mivel Parubij régóta szerepel az orosz „legkeresettebb” személyek listáján. Való igaz, hogy Parubij a 2014-es Majdan-puccsban játszott szerepe, valamint a donbászi szélsőjobboldali milíciák felügyelete miatt az orosz szolgálatok látókörébe került. Halála előtt is tagja volt a kijevi parlamentnek, de az elmúlt években alig mutatott politikai aktivitást. Ebben az időszakban az ukrán sajtóban szinte nem is találni tőle semmilyen idézetet.
Felmerül a kérdés, hogy mi érdeke lett volna az orosz szolgálatoknak meggyilkoltatni egy olyan politikust – még ha szélsőségesen nacionalista világnézete is volt –, aki már az ukrán politikai élet perifériájára szorult.
Nem vitás, hogy Parubij kezéhez közvetve vér tapad. Soviniszta politikai „munkásságából” most csak azt az elemet emeljük ki, amikor 2014-ben a Majdan téren a tömeg puccsszerűen elűzte Viktor Janukovics törvényesen megválasztott elnököt. Az ok: Janukovics az előzetes tervek ellenére nem írta alá az Európai Unióval a társulási szerződést, helyette elfogadta Moszkva ajánlatát az olcsó energiahordozók megvásárlására.
Amerikai és nyugat-európai segédlettel a téren összegyűlt tömeget ellene fordították, és ebben Parubij aktívan részt vett. Állítólag ő vezényelte azokat a grúz mesterlövészeket, akik hol a különleges rendőri erők, hol pedig a tüntetők tagjait vették célba. A hatás nem maradt el: a civil áldozatok száma bőven meghaladta a százat, és körülbelül két tucat rendőr is életét vesztette a káoszban.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Az események nagyon begyakorlott módon történtek.
Lehet, hogy furcsának tűnik, de a véres valóságot hozó cselekmények kísértetiesen hasonlítottak az 1989-es bukaresti történésekre, amikor a tömeg ugyancsak elkergette Nicolae Ceausescu román kommunista diktátort.
Temesváron Tőkés László református lelkész védelmére magyarok és románok élőláncot alkottak. Ceausescu december 21-ére tömeggyűlést szervezett a fővárosban saját támogatására. A pártközpont erkélyéről szónokolt, amikor az egyik mellékutcából, szinte a semmiből, több száz vagy talán több ezer ember tódult be a már előzőleg összegyűlt és a diktátort éltető tömeg közé, Ceausescu távozását követelve. Az egész demonstráció hangulata gyorsan megváltozott, a kommunista vezetőnek helikopterrel kellett menekülnie.
Ceausescut és feleségét egy rögtönítélő bíróság halálra ítélte, mindkettőjüket kivégezték.
A diktátor halálát követően Bukarestben és több romániai nagyvárosban is lövöldözésre került sor. A hivatalos narratíva akkoriban Ceausescu hűséges szekusait és a közelebbről meg nem nevezett terroristákat vádolta. Valódi, szervezett terrorista-hálózat létét azonban sosem sikerült bizonyítani. A terrorista-mítosz politikailag hasznos eszköz volt az új hatalom számára, hogy legitimizálja önmagát. Az utcákon tankok, katonai egységek és felfegyverzett civilek járőröztek, de azt máig nem tudni, hogy kik lőtték le azt a körülbelül ezer embert, akik ennek a „fantom” támadásnak az áldozataivá váltak.
Az ellenség arctalan maradt, csakúgy, mint két és fél évtizeddel később Kijevben is.
A két véres tragédiában lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot. Minden bizonnyal valahol a háttérben van egy kidolgozott forgatókönyv, amelynek célja a térségben lévő, a globális, balliberális áramlattal szembemenő kormányok megbuktatása. Ez történik most Szlovákiában és Szerbiában is.
Olyan hangulatot akarnak teremteni, ahol megengedett az erőszak és minden más is, csak azért, hogy az adott országot be- vagy visszatereljék a globalista, balliberális „árokba”.
