A gyilkos ukrán korfa nyomában

Nem is oly rég, 2001. végén Ukrajna lakossága 48,5 millió fő volt. Mostanság olyan 31 millió ember élhet a Kijev ellenőrzése alatt álló területen, míg Nyugaton olyan 2,8-3 millióan lehetnek.

Mint a minap megírtuk, Kijevben jelenleg két demográfiai „forgatókönyv” is létezik a jövőre nézve. A szakértők az egyiket a „tehetetlenségi”, a másikat a „változás” jelzőkkel illették. Előbbi szerint 2041. január 1-jére 28,9 millió főre csökkenhet az ország lélekszáma, míg az utóbbi csöppet optimistább, s 33,9 millióval számol.

E számok valójában eleve a levegőben lógnak, hiszen óriási kérdés, hogy a korábban említett s ma Nyugaton dekkoló 2,8-3 millió – döntő részben fiatal – polgárból mennyien akarnak majd egyáltalán hazatérni? Fontos megjegyezni, e létszámból durván egymilliót tehet ki a katonaszökevények száma. Ők jó eséllyel nem mostanság törik a fejüket a hazalátogatáson – arról nem is szólva, hogy eleve a halált kockáztatná az, aki mégis így döntene. (Ugyanis azonnal vinnék a frontra ágyútölteléknek.)

Szintúgy jogos fölvetés, hogy a béke (bármikori) megkötése után, a széthulló-szétforgácsolódó politikai erőviszonyok mentén lenne-e olyan párt a kijevi parlamentben, amely eltörölné azokat a kétharmados törvényeket, melyek most ott tornyosulnak a katonaszökevények hazatérése előtt? Márpedig ha ez a téma a belpolitika áldozata lesz, és erre nagy tétben lehet fogadni, akkor erről az egymillió életerős férfiről eleve le lehet mondani.

Az pedig csak külön keserűség, hogy ebben az egymilliós létszámban százezres tételt jelentenek a magasan képzett orvosok, mérnökök, kommunikációs szakemberek – akik az elmúlt években már mind megtalálták a számításukat, s beilleszkedtek az őket befogadó társadalmakba.

S bármilyen kellemetlen is, de nagyjából-egészében már most leírható: aki jól keres egy nyugati demokráciában, az nem igazán akar majd visszamenni a korrupcióba és a nyomorba. Pláne, hogy számára a hazafiság szemmel láthatóan egészen mást takar, mint a frontot járt és ott az esetleg megnyomorodott emberek tömegeinek.

Visszakanyarodva az országra váró demográfiai katasztrófára: érdemes az adatok mögé nézni. Ugyanis akár az optimista, akár a reális irányt vizsgáljuk, nem lehet nem észrevenni a korfát – egészen pontosan annak alsó, az idősek felé kiszélesedő részét.

Ukrajna lakosságának 14,48 százaléka volt 65 év fölötti 2012-ben, míg e mutató ma 15,43 százalék. Nagyjából egy percent látszólag nem sok. Ám kár lenne feledni, hogy a harcoknak leginkább kitett és amúgy mostanság legnépesebb 35-45 éves korosztály nem csekély része már elvérzett vagy megnyomorodott a fronton (a másik fele meg távozott), a születési ráta pedig eleve messze állt a kívánatostól. Mindez együtt nem sok jót jelent. S ehhez jön, hogy az ukrán átlagéletkor még a nem túl rózsás magyart is alulmúlja nagyjából három-három és fél esztendővel.

A gyermeklétszám folyamatosan apad, elképesztő mennyiségű nő és lány távozott külföldre. S a felmérések szerint a párra lelő fiatal hölgyek nem odahaza képzelik el a jövőjüket...

A lélekszámnak - s vele a szép reményeknek – pedig a végső döfést a fentebb említett korfa adja meg. A most középkorú réteg nyomában jövő „hullám” ugyanis mennyiségét tekintve durván a fele annak, amit ideálisnak lehetne tartani. S amikor ők elérik az aktív korukat, akkor nekik kell(ene) eltartani a szüleiket.

Kérdés, mit fognak választani? Az otthonmaradást vagy a külföldi szebb életet?