Külföld

Nem kell mindent eltalálni

Egyre biztosabbnak látszik, hogy az ukránok lőtték le azt az orosz repülőgépet, melyen saját, korábban fogságba esett katonáik ültek. A történet szürreális – ugyanakkor érdemes ennek kapcsán föltekinteni, miként működnek a légvédelmi rakéták.

Nem kell mindent eltalálni
Fátyolos iráni iskoláslányok fotózkodnak egy légvédelmi rakétarendszer alatt az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) által fenntartott Nemzeti Repülőparkban Teherán nyugati részén, 2023. október 11-én
Fotó: AFP/NurPhoto/Morteza Nikoubazl

A légvédelmi (szakmai kifejezéssel föld-levegő) rakéta olyan irányított fegyver, melyet légi járművek és/vagy ellenséges rakéták ellen vetnek be. Bár már a második világháború alatt is kísérleteztek velük, tömeges feltűnésük az 1950-es évekre tehető. A kor szintjén megfogalmazott elvárásoknak megfelelően az úgynevezett honi légvédelmi rakéták a stratégiai célokat oltalmazták, ennek megfelelően még kevéssé mobil, sokkal inkább fix telepítésű rendszereknek számítottak. Méreteik a mából nézve is impozánsak, tömegük pedig számítógépesített és miniatürizált világunkban egyenesen elszörnyesztőnek titulálható.

Persze ez nem csoda, lévén a hajtóműveket alkotó mérnökök hírből sem hallottak az energiatakarékosságról, pláne a környezetvédelemről, így a motor úgy zabálta az üzemanyagot, mintha nem lenne holnap. És a vezérlés sem fért el egy kétliteres palackban, mint manapság, hanem közelítette a köbmétert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az aktív alkatrészek soraiban kezdetben még nem a félvezetők, hanem a – leginkább a nagy- és dédszülők antik rádióiban föltekinthető – elektroncsövek domináltak.

C-130J Super Hercules infracsapdákat lő ki az ellenséges légvédelmi rakéták megtévesztése céljából
Egy C–130J Super Hercules infracsapdákat lő ki az ellenséges légvédelmi rakéták megtévesztése céljából
Fotó: AFP/Jack Guez

A legkorábbi rakéták irányítórendszere ugyanis parancsközlő távirányítás volt, ami nem gyengén tette bonyolulttá a működést. Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy egy földön fölállított lokátor folyton megirányozta a célt, majd az időben állandóan változó adatokat rádión juttatták el az égen robogó eszközbe. És mindehhez hozzá kell számolni azt is, hogy a rakétának soha nem oda kell tartania, ahol az ellenfél éppen van, hanem oda, ahol a két jármű a jövőben tartózkodni fog. Látható tehát, hogy itt volt gond bőven, s ez a módszer a távolság növekedésével egyre pontatlanabbá válik. Ezért ki kellett valami mást ötleni, s ez lett a félaktív lokátoros önirányítás, amely ma is a légvédelmi rakéták egyik fő tulajdonsága. A méretcsökkentés és a digitalizáció nagyjából az 1960-as évek végére érte el a szakágat, s ekkortájt bukkantak föl a hadgyakorlatokon és a csatatereken azok a kivitelek, melyeket már páncélozott harcjárművekre telepítettek. Szintén erre az időszakra tehető az első, kissé slendriánul „vállról indíthatónak” mondott eszközök térhódítása.

A NATO (meg úgy általában a világ normálisabban működő hadseregei) a hatótávolság tekintetében három kategóriát különböztetnek meg. A rövid húszig, a közepes húsztól kilencvenig míg a nagy jelzővel illetett fajta kilencven fölötti kilométernél hatékony.

Tételesen föltekintve: az egy katona (személy, mert ugye sajnos néha terroristák is alkalmazzák) által kezelt kivitelek általában infravörös önirányításúak (maguktól követik a hajtómű jelentette hőforrást). A könnyű hordozhatóság és a szimpla elektronika ugyanakkor egyben a korlátjukat is megszabja, hiszen egy felkészült, azaz radarokkal ellátott gépmadár érzi, hogy valaki a bőrére pályázik. Így pár infracsapda (szép vörösen izzó töltet) kivetésével viszonylag könnyen megúszható a kaland. E „fapados” megoldások közös jellemzője a csekély robbanótöltet és az alacsony hatótáv – ami okán mondjuk a hat kilométeren hangsebességgel suhanó vadászgép ellen „még éppen” sem jók. Inkább a helikopterekre vagy drónokra vadásznak velük. Vagy néha utasszállítókra a légikikötők környékén.

E téren amúgy jobb bele sem gondolni az eshetőségekbe: a szomszédban dúl a háború, továbbá nem kell elszámolni semmivel. Tehát ha egy terrorlegény (esetleg –leány) beszerez egy ilyen eszközt, akkor azt a mérete okán jó eséllyel be tudja csempészni az EU területére…

Amerikai Patriot rakéta 2023-ban egy németországi gyakorlaton
Amerikai Patriot rakéta 2023-ban egy németországi gyakorlaton
Fotó: AFP/dpa/Karl-Josef Hildenbrand

A szaporább, pláne oltári magasságokban tovatűnő harci gépek ellen már nagyobb méretű, több tucat tonnás indítóállásról felbocsátott rakéták használhatók a siker esélyével. Ezen eszközök tömege egy-két tonna körül mozog míg robbanófejük ötven és kétszáz kilogramm között szór. Hajtásukról folyékony, de újabban egyre inkább szilárd anyagok gondoskodnak. Utóbbi oka az, hogy az így legyártott rakéták „csöppet” tovább tárolhatók a raktárakban, mint hagyományosabb kivitelű társaik. Manapság alapkövetelmény, hogy e fegyvereket hermetikusan zárt tubusokban vagy konténerekben tartsák. (Lásd bővebben: Vaskupola és kollégái.)

Érdemes tisztázni egy közkeletű tévedést: nem kell „feltétlenül” eltalálni valamit ahhoz, hogy az megsemmisüljön. Anno úgy gondolták, bőven elég, ha a cél közelében felrobban egy hengeres tárgy, melynek repeszfelhőjéből pár darab randevúzik a leszedni kívánt repülővel.

Gondoljunk bele: például egy negyed női ököl méretű, formátlan és beretvaéles szélű, óránként ezer-ezerkétszáz kilométerrel száguldó izzó acéldarab találkozik egy kifinomult aerodinamikájú jármű bármely alkatrészével. Egy ilyen esemény során olyan energiák szabadulnak el és fel, melyeket egy műszakilag kevéssé pallérozott egyén felfogni sem nagyon tud. Nagyjából a válófélben lévő asszony a jó hasonlat, amely a közmondás szerint mindent visz...

Ugyanakkor e fenti megoldás hátránya, hogy a hatás a megtett távolság függvényében egyre csökken, így ha csak „tól-ig” sikerült a repülő közelében robbanni, akkor az pár lyukkal olcsón letudhatja a kalandot. Ami azért bosszantó, mert az embert nehezebb pótolni, mint magát a puszta vasat – tehát a védekező sokkal inkább a pilótával „kerül beljebb”, mint egy odahaza esetleg leselejtezett romhalmazzal.

A modern rakéták fejébe ezért már harmonikaszerűen összekötött, hengerbe rendezett speciális anyagú fémpálcákat tesznek. Amikor a középen elhelyezett anyag parancsszóra megsemmisül, e henger értelemszerűen tágulni kezd. De mivel az előbb említett rudak továbbra is kapcsolódnak egymáshoz a rakéta egy eléggé nagy sebességgel mozgó, folyamatosan táguló acélkört indít el a cél irányába. A hatás – mondhatni – frenetikus, lévén az így telibe trafált jármű olykor szó szerint két vagy három darabra hullik – s kis „szerencsével” magával viszi a pilótát is emlékbe.

Visszakanyarodva magára az irányításra, azt a legmodernebb rakéták már GPS-szel, radarral és külső jelek kombinációjával oldják meg. Természetesen – a rakéták szemszögéből tekintve – a nyúl szerepére kárhoztatott vadászokat és más repülőket tervező mérnökök sem bolondok, így ez az egész történet egy folyamatos macska-egér harchoz hasonlít...

Kapcsolódó írásaink