Külföld
Trumppal vagy nélküle valósítható meg a trumpizmus?
– A Donald Trump elleni vádemelés mennyiben befolyásolhatja a volt elnöknek a Republikánus Párt által történő, újabb elnöki jelölését?
– A vádemelési eljárás akár pozitív következményekkel is járhat a volt elnök számára. A republikánusok előválasztásán szavazói aktivitást hozhat Trumpnak, ugyanis a párton belüli megmérettetésen általában az elkötelezett szavazók, a kemény maghoz tartozók (jelen esetben a volt elnök hívei) az aktívabbak. A vádemelési procedúra erősen mobilizálhatja Trump pártbéli szavazóbázisát. Rövid távon ez előnyös lehet a volt elnök számára, mert az előválasztási folyamatban lendületet ad a többi republikánus jelölttel szemben. De hosszú távon meg lehet ennek a jogi eljárásnak a böjtje, mert nem biztos, hogy a Republikánus Párt számára Donald Trump lesz a legideálisabb elnökjelölt. Elképzelhető, hogy Ron DeSantis floridai kormányzó, aki még be sem jelentette, hogy indul az előválasztáson, vagy Asa Hutchinson volt arkansasi kormányzó, esetleg Nikki Haley volt amerikai ENSZ-nagykövet lenne a konzervatívoknak praktikusabb. A mostani felmérések szerint DeSantis, akinek indulását biztosra veszik, lehet Trump igazi kihívója. A győztesnek kell majd megmérkőznie a demokraták jelöltjével az elnökségért.
– Trump mellett, ha más nem száll ringbe, három ismert jelölt indul a republikánusok előválasztásán. Ez azt jelenti, hogy belharc lesz a Republikánus Párton belül?
– Igen, sőt, már folyik a belháború, ami nem most kezdődött, hanem egy-két évvel ezelőtt. A belharc lényege, hogy a 2016-os elnökválasztással, amikor Trump beköltözhetett a Fehér Házba, a párt egy belső törést szenvedett el. Trump merőben eltérő stílusú és logikájú kampányt folytatott, mint bármely más republikánus elődje. Kormányzása sem volt konvencionális, jelentős eltérést mutatott a megszokottól, más témákra koncentrált, mint amelyeket a republikánusok fő áramlata képviselt. A vita évek óta most már arról szól, hogy a párt politikusai beálljanak-e Trump mögé, vagy sem. Erről fog szólni a következő néhány hónap is.
– Melyek volt ezek a szokatlan témák, amelyek így felborzolták a főáramlat képviselőinek az idegeit?
– Ami új és szokatlan volt, bár nem teljesen életidegen a republikánusoktól, hogy Trump és jelöltjei hogyan viszonyulnak az európai szövetségeseikhez a NATO-n belül. Mennyire karakterisztikusan fogalmazzák meg azt a kétpárti panaszt, hogy a teherviselés a szervezeten belül aránytalan. Konkrétan, hogy az amerikaiak sokkal többet költenek védelemre, mint az európaiak. Ezen persze változtatott az orosz-ukrán háború. Különösen a 2016–17-es évek voltak ebből a szempontból fontosak, és természetesen a tavaly indított orosz invázió felgyorsította az európaiak katonai költekezési hajlandóságát. A trumpi külpolitika abból a szempontból volt új, hogy olyan határozott elvárásokat fogalmazott meg nemcsak a NATO, hanem általában az Egyesült Államok formális szövetségi rendszereivel szemben is, amelyeket egy főáramlatú republikánus politikus nem biztos, hogy megtett volna. Egy másik példa: A republikánusok általában gyanakvóak a nagy nemzetközi szervezetekkel szemben, mert szerintük nem elszámoltathatóak és adott esetben más nemzetek által korrumpálhatóak. Trump kiléptette az Egyesült Államokat a WHO-ból, mert szerinte az ENSZ szakosított szervezete elnéző volt Kínával szemben a koronavírus-járvány idején. A republikánusok körében mindez nem szentségtörés, de a nemzetközi szervezetekkel korábban a republikánus jelöltek általában óvatosabban bántak.
– Az elmondottak alapján nekem úgy tűnik, hogy a Republikánus Párt trumpizmust szeretne Trump nélkül.
– Igen, így van. Trump elnöksége megtörte a Republikánus Párton belüli konszenzust. Nemcsak egyszerűen a tabukat döntötte le, hanem olyan tabukat is ledöntött, amire volt társadalmi igény, de nem mert senki odáig elmenni. Például az illegális bevándorlás Amerika déli határa felől. Ezt a problémát mindkét párt felismerte. De Trump volt az, aki az ügyet a magas politika szintjére emelte, legalábbis a 2016-os elnökválasztáson. Egy másik példa: Napirenden van az a kérdés, hogy a szabadkereskedelem és a globalizáció mennyire jó az átlag amerikainak. Jake Sullivan, Joe Biden elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója kreatívan átértelmezte Trump „America first” jelmondatát, és azt mondta: „külpolitikát a középosztály számára.” A Biden-adminisztráció is elismerte, hogy Trump 2016-ban észrevett egy „piaci rést”, hogy van egy réteg az amerikai társadalomban, amely a globalizáció vesztesének érzi magát. Bidenék úgy látták, hogy bár Trump nélkül is voltak problémák, jogos a nyugati társadalmak egy részének az a panasza, hogy nem tudták a globalizáció minden anyagi előnyét aprópénzre váltani. A demokraták is észrevették, hogy valahogy meg kell szólítani az átlagembert, akit egyáltalán nem érdekel a nemzetközi politika. Ennek ellenére el kell neki adni azt, hogy egy olyan kül- és gazdaságpolitikát folytatnak a globalizált világban, amely amerikai érdekeket szolgál. Az az igény, hogy Trump tartalmi üzeneteit átadják populizmus és nacionalizmus nélkül, mindkét térfélen megjelenik, és a demokraták ezt meg is lépték. Jack Sullivan személyes céljának tekinti azt, hogy az átlagemberhez közelebb vigye a külpolitikát. Tehát a Biden-adminisztráció is visszhangozza a trumpi gondolatmenetet, de teljesen más stílusban, teljesen másként fogalmazva.
– Ezek szerint, aki a középosztálynak vagy pontosabban a lecsúszott középosztálynak perspektívát tud adni, az elég jó helyzetbe kormányozza magát? Mind a két oldal megpróbálja a középosztályt felemelni?
– Igen, főleg azért mert a koronavírus-járványt követően nagyon sok gazdasági probléma merült fel. Ezért már 2020-ban is lehetett látni, hogy Biden elnöksége is elsősorban erről fog szólni. Vannak persze olyan külpolitikai fejlemények, geopolitikai realitások, amelyek előtérbe helyezik a külföldön történteket, például az orosz–ukrán háború is az. De a Biden-adminisztráció ezt úgy csinálja, hogy a belpolitika az külpolitika, a külpolitika pedig belpolitika, vagyis a két terület összeér. Bármit beszélnek külpolitikáról, annak mindig van egy belpolitikai vonzata és fordítva. A geopolitika erre nagyon jó példa. Trump és Biden egyaránt számol a hatalmi verseny realitásával, különösen Washington és Peking kapcsolatrendszerében. Ugyanakkor, míg a Trump-adminisztráció elsősorban a nagyhatalmak egymás között zajló politikai és katonai versenyét látta az egyes régiókban, addig a Biden-adminisztráció politikai rendszerek, vagyis a liberális demokrácia és az alternatív modellek globális versenyéről beszél, amit szorosan összekapcsol hazai társadalmi és gazdasági reformjaival.
– Mindkét párt lehetséges szavazóbázist lát a középosztályban?
– Itt a kérdés az, hogy mennyire racionálisan gondolkodik az átlag amerikai polgár, mert a félidős választások eredménye éppen azt bizonyította, hogy a mindennapi életet érintő gazdasági kérdések mégsem tűntek annyira meghatározónak. A kultúrharchoz tartozó abortuszügy sokkal jobban mobilizálta a fiatal fehér nőket, mint például az, hogy 15–20 éve nem látott magasságokba szökött az üzemanyag ára. Éppen ezért az előzetes republikánus várakozással ellentétben nem volt „piros hullám”, vagyis földcsuszamlásszerű republikánus győzelem, pedig a gazdasági problémák előtérbe kerültek a kampány során. Játszva ki lehetett volna használni a Biden-adminisztráció átmeneti, kisebb mértékű alacsony népszerűtlenségét, mégsem ez történt. Mindazonáltal a gazdasági, társadalmi problémák elő fognak jönni az elnökválasztási kampány alatt is.
– Biden régebbi beszédeiben utalt arra, hogy elindulna az elnökválasztáson. Mi a Demokrata Párt álláspontja, figyelembe véve az elnök egészségi állapotát?
– A demokratáknál is van egy olyan megosztottság, mint amilyen a republikánusok körében, csak náluk ez kevésbé látható. Egyfelől van egy főáramlatú liberális irányzat, ez a többség, másfelől van egy progresszív szárny, amelyik előre tőr. Ők azok, akik a kultúrharc kérdéseit veszik elő, például a transzneműek ügyét vagy az abortusz kérdését. Nem arról van szó, hogy ezekről ne lehetne beszélni, hanem arról, hogy ők a méretükhöz képest aránytalanul nagy hatást gyakorolnak a Demokrata Pártra, mert hangosak, pedig egy kisebbségről van szó. A republikánus oldalon az a kifogás Bidennel szemben, hogy miközben az elnököt egy mérsékelt politikusként „adják el”, a progresszív szárny mégis átvette a befolyást a fehér házi adminisztrációban. Tehát a demokraták berkeiben is hasonló viták vannak, mint a republikánus oldalon. Itt a progresszívek, a populisták végzik el azt a „hangoskodó” munkát, amelyet a másik oldalon Trump hívei. Bident 2020-ban azért indították, mert nem volt más. Ő tűnt a legmérsékeltebbnek. Pillanatnyilag demokrata oldalon egyedül Biden elnök jelezte igényét az elnöki székre 2024 után, és lehet, hogy nem is akad érdemi kihívója, ugyanis ő már bizonyította, hogy képes legyőzni Donald Trumpot. Egyébként ez utóbbi tényhez kapcsolódik a Trump elleni vádemelés siettetése is: a médiafigyelem a demokratáknak is kedvez, akik azt szeretnék, hogy a demokrata jelölt (vélhetően Joe Biden) kihívója 2024-ben Trump legyen.
– Egyre erősebbek azok a hangok, amelyek úgy vélik, hogy nem kellene teljes mellszélességgel odaállni Ukrajna mellé. Most már végletekig elmérgesedett az orosz–amerikai viszony. Képes lesz-e valamelyik jövőbeni elnök feladni azt a stratégiai célt, hogy Ukrajna NATO-tag legyen?
– A felmérések alapján az amerikai társadalom és döntéshozók többsége mindkét oldalon támogatja Ukrajnát, mind a pénzügyi, mind a katonai és a humanitárius segítségnyújtás terén. Az elmúlt hónapokban főleg republikánus vonalon volt egy enyhe visszakozás ebben a kérdésben. Mérséklődött azoknak az aránya, akik úgy gondolják, hogy megfelelő az Ukrajnának nyújtott támogatás mértéke. De itt is vegyes a kép, mert vannak olyan, Trumphoz közeli politikusok, akik kimondottan csökkentenék az Ukrajnának nyújtott támogatást, és olyanok is vannak, akik már korábban is azt mondták, hogy nem az a probléma, hogy mennyi segítséget ad az USA Ukrajnának, hanem az, hogy miért csak most és miért csak ennyit. Tehát többet kellett volna és korábban. Ilyen értelemben az amerikai támogatás még mindig magabiztosabbnak mondható, mint – mondjuk – az európai. Az Egyesült Államok alapvetően képes arra, hogy ezt folytassa, mert a védelmi költségvetésének csak egy kis részét költi Ukrajnára. Az amerikai fegyvereknek az ukrán katonai sikerekben döntő szerepe volt. Arra nagyon odafigyeltek az amerikaiak, hogy csak olyan képességeket adjanak át Ukrajnának, amelyekkel ne lehessen orosz területeket támadni, hogy ne eszkalálják még jobban a konfliktust. A stratégiai cél, hogy Oroszországot annyira gyengítsék meg, hogy még egyszer ne legyen ereje egy ilyen „kalandra”. Az operatív cél pedig az, hogy Ukrajna nyerje vissza a 2014 előtti területeket. A republikánusok a félidős választások óta fokozottan figyelnek, hogy nyomon követhető legyen, hogy mennyi fegyver jut Ukrajnának, azokhoz jusson el, akiknek szánták. Az általános republikánus kritika az egész folyamatban, hogy meddig lehet ezt csinálni: azok, akik az amerikai támogatást a „végeláthatatlan” jelzővel illetik, nem feltétlenül a célokat és a sokrétű segítséget kifogásolják, hanem az a bajuk, hogy nem látják konkrétan, hogy az egésznek mikor lesz vége. A Biden- adminisztrációt azért kritizálják a republikánusok, mert szerintük „kitöltetlen csekket” ad Kijevnek. Így igazából nem az a kérdés, hogy Amerika megváltoztatná az álláspontját Ukrajna támogatásával kapcsolatban, vagy hogy ne lenne elég pénz minderre, hanem az, hogy Ukrajna hogyan bírja mindezt emberrel.
