Külföld
Nukleáris sakkjátszma
A megállapodás végső soron mindenkinek érdeke – Irán számára kulcsfontosságú lenne a szankciók feloldása és gazdaságának helyreállítása
Január 3-án volt Kasszem Szulejmáni iráni tábornok amerikai likvidálásának második évfordulója. Az Irakban végrehajtott dróncsapást követően az amerikai–iráni feszültségek egy lehetséges fegyveres összecsapást vetítettek előre, iráni rakétatámadás érte az iraki kurd területeken található Erbilben állomásozó magyar honvédek bázisát is. Az évfordulóra tekintettel a múlt héten ismételten, egyelőre ismeretlen eredetű, de az irániak által támogatott milíciákhoz kötött rakétacsapások történtek az Irakban és Szíriában tartózkodó amerikai csapatokkal szemben.
Mindezzel párhuzamosan kisebb szünet után a múlt héten folytatódtak a 2015-ös, úgynevezett „atomalku” helyreállításáról szóló tárgyalások Bécsben, amelyet a Trump-adminisztráció mondott fel 2018-ban arra hivatkozva, hogy az irániak megszegték a megállapodásban foglaltakat. A felek álláspontja egyértelmű, az iszlám köztársaság a gazdasági szankciók teljes feloldását követeli, valamint biztosítékot arra, hogy nem fogják ismét egyoldalúan felmondani a megállapodást.
A „P5+1”-nek nevezett nagyhatalmi formációnak – amely az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjait, valamint Németországot tömöríti – az a célja, hogy Irán építse le a nukleáris kapacitását a polgári használathoz elégséges szintre, tegye lehetővé a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökségnek a létesítmények megfelelő vizsgálatát az elmúlt időszakra visszamenőleg is, továbbá adja át Oroszország számára a polgári felhasználáshoz szükségtelen fűtőanyagokat.
Az Egyesült Államok megbízott tárgyalója, Rob Malley úgy fogalmazott, hogy a tárgyalások sikertelensége esetén a válság eszkalálódására lehet számítani, és láthatóan ezzel az álláspontjával nincs egyedül. Napvilágra jutott ugyanis decemberben, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság az S–400-as légvédelmi rendszer, Su–35E vadászgépek és egy katonai műholdrendszer beszerzéséről tervez megállapodni Oroszországgal januárban.
A haditechnikai eszközök beszerzése jelentősen átalakítaná a térség katonai erőviszonyait, és megnehezítene egy esetleges fegyveres beavatkozást a Perzsa-öbölben az amerikaiak vagy Izrael részéről, tekintettel arra, hogy orosz beszámolók szerint az S–400-as rendszer képes az ötödik generációs vadászgépek és az amerikai nehézbombázók semlegesítésére.
A bejelentéssel kapcsolatban Izrael is egyértelmű üzenetet fogalmazott meg, amikor decemberben a szíriai Latakia városának kikötőjét bombázta. A zsidó állam Szíriában végrehajtott légi csapásai napjainkra nem bírnak túlzott hírértékkel, gyakori az Iránhoz köthető fegyveres milíciák és katonai eszközök megsemmisítése, amennyiben azok az izraeli vezetés szerint túl közel kerülnek a határhoz. Latakia mint célpont azonban különlegesnek tekintendő abból a szempontból, hogy a várostól délkeletre található a Khmeimim légibázis, ahol a Szíriában állomásozó orosz haderő vadászgépei diszlokálnak azon S–400-as légvédelmi rendszer oltalma alatt, amelyek csendben maradtak az izraeli támadás során.
Széles körben elterjedt információ, hogy az orosz és izraeli nemzetbiztonsági szervek között fennáll egy folyamatos koordináció az izraeliek légi csapásait illetően, elkerülendő az elmúlt évtized incidenseit, mint amikor 2018-ban a szíriai légvédelem a légi csapásokat végrehajtó izraeli gépek helyett tévedésből a térségben lévő orosz katonai repülőgépet lőtt le. A latakiai támadás ugyanakkor üzenetértékű volt nem csupán Izrael, de Oroszország részéről is, kijelölve a támogatásának határát az iráni fegyveres ambíciókat illetően.
Izrael álláspontja a nukleáris megállapodást illetően érzékelhetően elindult a változás útján. Míg Benjamin Netanjahu egy látványos prezentációt is tartott az ENSZ-ben a 2015-ös megállapodás fenntarthatatlanságáról, és mereven elzárkózott egy új egyezmény megkötésétől, Naftali Bennett jelenlegi kormányfő úgy nyilatkozott, hogy egy jó alkut nem elleneznének, noha alacsonynak tartják egy számukra elfogadható megegyezés létrejöttének a valószínűségét.
A megállapodás végső soron mindenkinek érdeke lenne. Irán számára kulcsfontosságú lenne a szankciók feloldása és gazdaságának helyreállítása, tekintettel lakosságának az életszínvonal-romlás következtében megerősödött elégedetlenségre, amely a rezsim biztonságát fenyegetheti. A Biden-adminisztráció külpolitikájának első éve kevés érzékelhető sikert hozott magával, amelyre jelentősen rányomja a bélyegét az afganisztáni összeomlás, mindezt azonban tompíthatná egy sikeres megállapodás.
A konfliktus eszkalációjával várhatóan együtt járó drágulás az energiahordozók piacán ráadásul még mélyebbre lökné az európai szövetségeseit a folyamatban lévő energiaválságban, és erősítené Oroszország pozícióit a jelenlegi kritikus helyzetben. A megegyezés azonban megteremtené a lehetőséget arra, hogy az európai államok (köztük hazánk) ismételten megjelenjenek az iráni piacokon. Az, hogy ennek céljából mennyi kompromisszumot és kockázatot hajlandóak vállalni a nagyhatalmak a következő hetekben, és milyen lépések történnek a sakktáblán, még a jövő kérdése, az bizonyos azonban, hogy Irán atomhatalommá válása egyiküknek sem áll az érdekében.
A vízhiány motiválhatja a migrációt
Az államok közötti, valamint államon belüli feszültségek kiéleződésével fenyeget az elérhető vízmennyiség csökkenése a Közel-Keleten – állapítja meg a Migráció Kutató Intézet legújabb elemzése, amely a Tigris és az Eufrátesz folyók vízgyűjtő területét, Törökország, Szíria, Irak vízkonfliktusát vizsgálja. Az elemzés felidézi, az ENSZ egyik 2018-as jelentése szerint 2050-re közel hatmilliárd ember szenved majd a tiszta ivóvíz hiányától.
Az intézet kiemelte, az egy főre eső elérhető vízmennyiség az említett államokban folyamatosan csökken. A konfliktus leginkább a határon átnyúló folyók esetében jelenik meg, de a felelőtlen vízgazdálkodás is nehezíti a helyzetet. A vízhiány közvetlenül és közvetve is szerepet játszhat a migrációval kapcsolatos döntések meghozásában – mutatott rá az elemzés.
(PZ)
