Nyugati háttérdekek Kelet-Európa tüntetésein

A kelet-európai destabilizációs hullám hátterének járt utána legutóbbi elemzésében a XX. Század Kutatóintézet, melyben körüljárták a térség országaiban tapasztalható belpolitika instabilitás külföldi mozgatórugóit.

Georgia és Moldávia kapcsán a szerző kifejti, hogy mindkét ország­ban nemrég tartottak válasz­tásokat: Georgiában 2020 októbe­rében volt parlamenti választás, Moldáviában pedig novemberben elnök választás. Mindkét országban feszült volt a kormányzat és az ellenzék viszonya, ezért megvolt a lehetősége annak, hogy „Majdan-klónok” lángolnak majd fel, főképp, hogy mind két ország akkori ellenzéke a Nyugat-barát körökhöz tartozott.

Georgiában az ellenzék vezetője a 2003-as „rózsák forradalma” után hatalomra kerülő, hazájában elítélt Miheil Szaakasvili által alapított Egységes Nemzeti Mozgalom volt, mellyel szemben a kormányzó Grúz Álom párt megnyerte a választásokat.

A választások eredményét a nemzetközi közösség elismerte, ennek ellenére az ellenzék tiltakozásokba kezdett, választási csalásokra hivatkozva. Hozzáteszi, hogy a helyi Soros-alapítvány és partnerszervezetei a nemzetközi állásponttal is szembemenve Szaakas­viliék törekvései mellé álltak. A tiltakozás meg is hozta az eredményét, a kormánypárt vezetője és a kormányfő is lemondott, a válság ezzel azonban még mindig tart.

Moldova kapcsán a cikk kifejti, hogy a Nyugat-barát, Soroshoz közel álló Maia Sandu nyerte az elnökválasztást, szemben az oroszbarát Igor Dodonnal, és a vele szimpatizáló, kormányzó szocialista párttal szemben. A törvényhozásban viszont továbbra is a szocialista párt volt többségben, ezért Sandu a parlament feloszlatására törekszik.

Sandu támogatói tüntetni kezdtek, és Ion Chicu miniszterelnök decemberben lemondott. Sandu annak érdekében, hogy mielőbb feloszlassa a parlamentet olyan miniszterelnök-jelöltet állított akiről tudta, hogy a szocialisták nem fogják támogatni. Időközben a szocia­listáknak sikerült újra kormánytöbbséget alkotniuk, de az államfő továbbra is kitart az előrehozott választások mellett.

Örményországban a 2018-as „bársonyos forradalom” során hatalomra kerülő Nikol Pasinján kormányfő helyzete novemberben ingott meg, mikor országa vereséget szenvedett Azerbajdzsán ellen Hegyi-Karabahban. Az országban tüntetések kezdődtek, a tiltakozók megrohanták a parlamentet és a Pasinjánnal jó viszonyt ápoló helyi Soros-alapítvány irodáját is.

A kormányfő egy alkotmánymódosítási tervet jelentett be, ami jelentősen növelné az államfő jogkörét. Egyesek szerint Pasinján kormányfői tisztségét államfőre kívánja váltani így megőrizve hatalmát. A tanulmány kiemeli, hogy a 2018-as „színes forradalom” nem váltotta be a reményeit, és a katonai kudarc felszínre hozta a jelenlegi államigazgatás hiányosságait.

Ukrajna vonatkozásában Volodo­mir Zelenszkij elnök igyekszik megfelelni a nacionalistáknak és Washington szándékainak is – írja a tanulmány. Az államfő ugyanis amerikai segítségben bízik az egészségügyi és a gazdasági válság leküzdésében. Washington elvárásai közt szerepel, hogy Kijev fokozza a független ellenőrzést az igazságszolgáltatás felett, ami a gyakorlatban a nyugati befolyás növekedését jelenti.

Hozzáteszi, hogy sajtóhírek szerint a kormányban is szívesen látnák viszont az egy évvel ezelőtt eltávolított „reformereket”, azaz az Ukrajnába szoroszjátá (Soros-fiókák) gúnynéven emlegetett, nyugati bekötöttségű politikusokat. Az ukrán oligarchák ezt viszont nem hagynák, ezért Zelenszkij harcot hirdetett ellenük, melynek első célpontjai az oroszbarát üzletemberek lettek, élükön Viktor Medvedcsukkal, valamint Ihor Kolomojszkijjal, akit az amerikai vezetés és a Soros hálózat is el akart távolítani. Kolomojszkij azonban jelentős befolyással bír a kormánypártban, ami gyengíti a kormányt.